Tíz év, két halasztás, és végül mégis kimondtuk: férj és feleség ❤️

Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer majd lesz egy esküvőnk, amin összesen hatan leszünk, valószínűleg mosolyogva azt mondom: hát, biztos nem így képzeltem el.

De ahogy az élet sokszor megmutatja, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy előre megtervezzük.

Nálunk sem volt egyszerű az út.

Az első esküvőnket 2024 novemberére terveztük.

Eredetileg azért gondolkodtunk a házasságon, mert szerettük volna egyszerűbbé tenni a hivatalos ügyintézést. Nem akartunk elveszni a papírok, nyilatkozatok és különböző bürokratikus körök világában.

Aztán közbeszólt az élet.

Nem lett belőle esküvő.

Gyászoltunk.

Eltelt egy kis idő, és amikor készültünk arra, hogy Németországba költözünk, újra előkerült a téma.

Úgy voltunk vele, hogy ennyi év után talán itt az ideje hivatalosan is kimondani azt, amit már régóta érzünk.

A második időpontunk sem úgy alakult, ahogy terveztük.

Aztán végül eljött a harmadik alkalom.

Ekkor már nem akartuk tovább halogatni.

Megvolt az időpont, és bár kevés időnk maradt a készülődésre, valahogy minden a helyére került.

Volt egy barátnőm, akinek gyönyörű ruhái voltak, és természetesen Csabának is küldözgetett róluk képeket.

Én pedig kicsit mosolyogtam ezen, mert mi már megbeszéltük:

Nem lesz nagy esküvő.

Nem lesz fehér ruha.

Nem lesz öltönyös felhajtás.

Csak mi és a tanúk.

Bevallom, egy pillanatra rosszul esett, amikor úgy éreztem, mintha a háttérben mégis elindult volna egy kis esküvői tervezgetés.

Aztán elengedtem.

És milyen érdekes az élet.

Amikor már Németországban készültünk az új életünkre, találtam a szekrényben egy ruhát.

Rajta egy kis cetli:

„Katámnak.”

Abban a pillanatban eldöntöttem.

Ebben a ruhában fogok hozzámenni Csabához.

És így is lett.

Nem egy mai darab, de számomra gyönyörű. Nem azért, mert különleges márkájú vagy drága lenne, hanem azért, mert története van.

Ez az a ruha, amit óvok és vigyázok rá. Jelenleg még nem veszem fel sehova.

Majd egyszer.

Amikor eljön az ideje.

Nem a méret számított

Maga az esküvő nagyon hangulatos volt.

Nem volt klasszikus értelemben vett nagy bevonulás. Nem volt senki, aki odakísért volna minket.

De őszintén szólva nem is ez számított.

A lényeg az volt, hogy ott voltak azok az emberek, akik akkor igazán fontosak voltak számunkra.

A szűk baráti körünk.

Mi nem akartunk nagy lakodalmat, több száz vendéget vagy hatalmas felhajtást.

Egyszerűen csak azt szerettük volna, hogy hivatalosan is kimondjuk:

Egymást választjuk.

Felkerüljenek a gyűrűk az ujjainkra.

És végre férj és feleség legyünk.

Ennyi volt a vágyunk.

Az esküvő után elmentünk a barátainkhoz. Ittunk egy pohár pezsgőt, beszélgettünk, nevettünk, és ettünk abból a tortából, amit a házasságunk alkalmából kaptunk.

Nagyon finom volt.

Aztán felkerekedtünk, és elindultunk a Tenkes Csárdába, ami akkor még nyitva volt.

Ott ebédeltünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat, később pedig visszamentünk még a barátainkhoz, ahol folytatódott a nevetés és az ünneplés.

Majd visszatértünk a szállásunkra.

És itt jött a mi „nászéjszakánk”. 😅

A nagy romantikus nászéjszaka…

Legalábbis elméletben.

A valóság?

Beültünk a jakuzziba.

Aztán rájöttünk, hogy az alkohol, a meleg víz és a fáradtság együtt talán mégsem a világ legjobb kombinációja.

Kiszálltunk.

Felöltöztünk.

Puszi-puszi.

Jó éjszakát.

Én jobbra fordultam, Csaba balra.

És reggelig aludtunk. 🤣

Hát igen.

Tíz év után azért az ember már tudja, mi az igazán romantikus:

egy kiadós alvás. 😅

Katica kontra jakuzzi

Másnap reggel természetesen Csaba kelt fel előbb.

Ő már túl volt a fürdésen, én pedig gondoltam, kipróbálom én is a kádat.

Na, én és a technika…

Nem mindig vagyunk jóban.

Nyomkodtam a gombokat, de valószínűleg nem volt megfelelő mennyiségű víz a jakuzziban.

A végeredmény?

A vízsugár konkrétan az arcomba kezdett spriccelni.

Én felvisítottam, Csaba pedig természetesen elkezdett nevetni.

Nem kicsit.

Fogta a hasát, miközben én próbáltam rájönni, hogyan lehet kikapcsolni ezt az elszabadult szerkezetet.

Körülbelül két perc után odajött, megnyomott egy gombot…

…és megoldotta.

Na jó.

Ezen is túl vagyunk. 🤣

És akkor jött a szarvaskolbász…

Aztán következett a reggeli.

És itt muszáj megemlítenem valamit.

Életem egyik legjobb reggelije volt.

Nem vagyok nagy kolbászevő, de ott volt egy csípős szarvaskolbász.

Gyerekek…

Az valami elképesztő volt.

Nem az a kellemetlenül csípős fajta, hanem egy különleges, pikáns íz, amitől az ember csak néz, aztán automatikusan nyúl a következő darabért.

Én pedig mindent megpróbáltam.

Kérdeztem a séfet, a tulajdonost:

– Nem kell nekem sok. Egy szál is elég lenne. Mondják meg, mennyibe kerül, kifizetem!

De sajnos nem lehetett.

Nem volt eladó.

Úgyhogy ezt a csatát elvesztettem. 😅

Másnap reggel jött értünk Gyuri, a tanúnk, és hazavitt minket.

Mi pedig visszatértünk a hétköznapokhoz.

De az a nap örökre megmarad.

Nem azért, mert nagy volt.

Nem azért, mert minden tökéletesen sikerült.

Hanem azért, mert a miénk volt.

Tele szeretettel, nevetéssel, apró bakikkal és olyan pillanatokkal, amelyekre évekkel később is mosolyogva gondolunk vissza.

Mert végül talán ez a legfontosabb.

Nem az számít, hogy az út mindig könnyű legyen.

Hanem az, hogy a nehéz napokon is képesek legyünk egymást választani.

Mi pedig ezt tesszük.

Újra és újra. ❤️

×