Amikor még igazi telek voltak

Gyerekként alig vártuk, hogy essen a hó. November vége, december eleje körül már izgatottan figyeltük az eget, és amikor megérkeztek az első hópelyhek, tudtuk, hogy kezdődik a jó világ.

Akkoriban még egészen más teleink voltak. Nem az a pár napos, latyakos hó, ami reggel leesik, délutánra pedig már csak egy emlék marad, hanem az igazi, nagy havak. Amikor reggel úgy ébredtünk, hogy szinte eltűnt az udvar, és az egész világ egy hatalmas, fehér játszótérré változott. ❄️

Amíg a falusi iskolába jártam, voltak olyan napok, amikor az egyik barátommal úgy jöttünk haza, hogy végig az árokban csúszkáltunk, mert természetesen ott volt a legnagyobb hó. Olyan is előfordult, hogy anyukám szánkóval húzott haza engem és a legjobb barátomat.

Akkoriban ez teljesen természetesnek tűnt. Ma pedig, ha belegondolok, milyen lehetett neki két gyereket hazahúzni a hóban, csak mosolygok rajta. 😄

Aztán átkerültem egy másik iskolába, és valahogy vele együtt megszűnt az a régi jó világ is. De egyszer történt valami, amit szerintem életem végéig nem fogok elfelejteni.

A másik legjobb barátommal jöttünk haza a délutáni busszal. Elvileg fél háromkor kellett volna leszállnunk, csakhogy az egyik faluban a busz elakadt a hóban. A sofőr vagy tizenöt-húsz percig próbálkozott, hogy kiszabadítsa a buszt, de végül úgy döntött, hogy a mi falunkba és a másik faluba már nem megy be.

Mindenki gyalogoljon haza.

Na, hát nekünk ettől nem lett rosszabb kedvünk. 🤣

Elindultunk, és velünk tartott egy falubeli fiú is. A felnőttek természetesen mentek elöl, mi pedig hárman hátul maradtunk. Hó volt mindenütt, lehetett csúszkálni, ugrálni, dobálni egymást, mi pedig elképesztően jól éreztük magunkat.

Egyszer csak azt láttuk, hogy az egyik néni megpördül, és dob egy hatalmas hátast. Tudom, csúnya dolog, de mi akkorát nevettünk rajta! Még most is pontosan magam előtt látom azt a művészi pördületet, ahogy a szép piros kalapját is úgy megrántotta, mintha egy cowboy a lasszóját dobta volna el. 🤠🤣

Annyira viccesnek találtuk, hogy alig bírtuk abbahagyni a nevetést.

Mire a felnőttek hazaértek, mi még mindig csak a dombon jártunk. Nem siettünk sehová. Mi hárman nevettünk, hóval dobáltuk egymást, csúszkáltunk, és egyszerűen tökéletesen éreztük magunkat.

Aztán amikor már a völgy kezdetéhez, a meredekebb dombhoz értünk, egyszer csak nagy zajt hallottunk.

Hátranéztünk, és jött a hókotró. 😳

Na, most mit csináljunk?

„Mindenki álljon ki a szélére!”

Persze könnyű azt mondani. A hó olyan magas volt, hogy azt sem láttuk, hol van az árok. Egyikünknek mégis sikerült megtalálnia, csak éppen nem úgy, ahogy szerette volna.

Konkrétan belezuhant, és több mint derékig elsüllyedt a hóban. 🤣

Aztán persze a többiek sem maradhattak ki. Mire valahogy kikászálódtunk, már megint szakadtunk a nevetéstől.

Gyerekek voltunk, hóban voltunk, együtt voltunk – mi kellett volna még?

Végül jó egy-másfél órás késéssel értünk haza. Romba fagyva, csuromvizesen, sárosan és teljesen kimerülve.

Én pedig próbáltam elmagyarázni anyukámnak, mi történt:

„Nem hiszed el! Menj át a szomszédhoz, kérdezd meg a gyerekét! Vele együtt jöttem haza!”

Végül azt mondta, jó, elhiszi. 😄

Nekem viszont ez az egész a mai napig az egyik legszebb gyerekkori élményem.

Talán azért is, mert mi még olyan világban nőttünk fel, amikor szinte minden télen volt hó. Ettük a jégcsapokat, ettük a havat, hóval dobáltuk egymást, hóemberek tucatjait építettük, iglukat készítettünk, amikor az ónos eső ráfagyott a hóra, és természetesen állandóan szánkóztunk. ⛄

Alig vártuk a hétvégét, hogy mehessünk a lőtérhez. Ott rengetegen összegyűltünk, kicsik és nagyok, kisebb és nagyobb kamaszok, és mindenki együtt csúszkált.

Akinek volt szánkója, az azzal jött, akinek pedig nem volt, az sem maradt ki.

Voltak ugyanis azok a jó vastag, műanyag veteményes zsákok. Megtöltöttük őket szalmával vagy szénával, hogy azért ne törjük össze magunkat az első méteren, a szájukat pedig manillamadzaggal bekötöttük.

Kész is volt a házi szánkó. 🛷

Ráültünk, és már csúsztunk is. És esküszöm, jobban mentek, mint némelyik drága szánkó.

Volt, hogy kicsúszkáltunk egészen az útig. Akkoriban viszont nagy hóban szinte senki nem közlekedett autóval. Ha mégis jött valaki, olyan lassan haladt, hogy mire odaért hozzánk, mi még kényelmesen elcsúszkáltunk előtte, és még egy-két hátast is dobtunk.

Nem féltünk. Nem voltunk állandóan a veszélyeket kereső felnőttek szeme előtt.

Csak játszottunk.

Én például imádtam a hóban sétálni is. A mai napig szeretem a havazást, különösen este. Gyerekként sokszor csak kiálltam az utcára, vagy néztem ki az ablakon, és figyeltem, ahogy a lámpák fényében megcsillannak és táncolnak a hópelyhek.

Van abban valami egészen varázslatos. ✨❄️

A mai napig, ha este esik a hó, és a lámpafényben látom a pelyheket, ugyanaz az érzés fog el.

Emlékszem egy másik havas történetre is, amikor még egészen kislány voltam. A telkünk hatalmas volt és három részre oszlott. Elöl volt az udvar, középen a tyúkudvar, hátul pedig a kert, majd a veteményes.

Én az első udvarban futkároztam és játszottam. Szénnel és fával fűtöttünk, a testvérem pedig éppen két vödör szenet vitt be: egyet a konyhába, egyet a szobába.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy valamiért meg akart ijeszteni. Én pedig, mint minden rendes kisgyerek, aki megijed, futásnak eredtem.

Csakhogy megcsúsztam, és arccal előre beleestem a hóba.

Amikor nagy nehezen kikászálódtam, azt hittem, a testvérem majd megsajnál. Ehelyett nevetett. Én persze nem értettem, mi olyan vicces. Baromira megijedtem, alig kaptam levegőt, az arcom teljesen szétfagyott.

Aztán kiderült, hogy nem azon nevetett, hogy elestem, hanem azon, hogy egy megfagyott pipikakancs odaragadt a homlokom közepére.

Úgy néztem ki, mint egy egyszarvú. 🦄🤣

És tudjátok, mi a legjobb az egészben?

Akkor még nem voltak modern telefonok. Nem készült róla fénykép, nem lett belőle videó, nem került fel sehova.

Hála Istennek. 🤣

Így legalább csak nekünk maradt meg – az emlékeinkben.

Talán éppen ezért olyan erősek ezek a történetek. Nem voltak megörökítve, mégis megmaradtak. Nem készült róluk fénykép, mégis pontosan látom a piros kalapot a hóban, a hókotró érkezését, a barátaim nevetését, a zsákokra kötözött madzagot, az esti lámpafényben táncoló hópelyheket.

És ma már azt is tudom, hogy nemcsak a havat szerettem annyira, hanem azt az életet, ami vele együtt járt.

Azt, hogy a hó összehozott bennünket. Hogy kimentünk az utcára, és mindig akadt valaki, akivel lehetett játszani. Nem kellett előre megbeszélni, nem kellett programot szervezni.

Csak leesett a hó, és mi már rohantunk is. ❤️

Talán ezért hiányoznak annyira az igazi telek. Hiányoznak azok a karácsonyok, amikor nem tavaszias idő volt, hanem hideg, csípős levegő, befagyott utak és vastag hó. Amikor a karácsonyhoz valahogy hozzátartozott a fehér táj. 🎄❄️

Lehet, hogy az emlékeink megszépítik a múltat. Lehet, hogy akkor is voltak latyakos napok, hideg esők és olyan telek, amikor kevesebb hó esett.

De én mégis úgy emlékszem rá, hogy minden télnek volt története.

És talán egyszer még visszatérnek azok az igazi telek. Talán egyszer újra arra ébredünk decemberben, hogy vastag hó borít mindent. Talán a gyerekek megint hóangyalt készítenek, szánkóznak, hóembert építenek, és egy műanyag zsákra ülve száguldanak le a dombról.

Én pedig, ha meglátom majd este a lámpafényben táncoló hópelyheket, biztosan ugyanúgy fogom nézni őket, mint régen.

És közben talán egy pillanatra újra gyerek leszek.

Mert vannak emlékek, amelyeket nem lehet elolvasztani. ❄️❤️

×