Mi a legnehezebb a munkámban?

Ha valaki megkérdezné tőlem, mi a legrosszabb a munkámban, valószínűleg arra gondolna, hogy a szennyes pelenkák összeszedése. Vagy amikor bemész egy WC-be, és minden össze van kenve, és tudod, hogy ezt neked kell lepucolnod.

De nem.

Furcsa, de nem ez a legnehezebb.

Ahhoz egyszerűen gyomor kell. Kesztyűt húzol, nekilátsz, megcsinálod. Ez is a munkám része.

A legnehezebb egészen más.

Az, amikor valaki segítségért kiált.

Ott vagy mellette. Hallod, hogy kétségbeesetten hív valakit. Megszólal a vészcsengő. Segítséget kér, és abban a pillanatban te vagy az az ember, akit lát.

Rád néz.

Tőled várja, hogy csinálj valamit.

Te pedig legszívesebben azonnal segítenél.

Csakhogy vannak dolgok, amelyekben nem tudsz. Nem azért, mert nem akarsz, hanem azért, mert nem tanították meg neked. Nem vagy ápoló. Vannak feladatok, amelyekhez szaktudás kell, és emberekről lévén szó, nem lehet csak úgy próbálkozni azzal, hogy „szerintem ezt meg tudom csinálni”.

Erre vannak az ápolók. Ők ezt tanulták, ez az ő feladatuk és az ő felelősségük.

Csakhogy sok a lakó, sok a feladat, és nekik is százfelé kell szakadniuk. Nem tudnak minden ember mellett minden pillanatban ott állni.

Vannak olyan lakók is, akiknek arra lenne szükségük – vagy egyszerűen azt várják –, hogy minden pillanatban legyen mellettük valaki. Ha szólnak, azonnal érkezzen valaki, segítsen nekik, maradjon ott velük.

Ezt is meg kell érteni.

Csakhogy egy otthon nem ugyanúgy működik, mint amikor valaki a saját otthonában él, és van mellette egy hozzátartozó vagy egy gondozó, aki abban a pillanatban csak vele foglalkozik.

Itt sok ember él együtt.

Mindenkinek megvan a maga szükséglete, problémája, félelme. Az ápolóknak pedig egyszerre több emberről kell gondoskodniuk. Nem tudnak minden segélyhívásra ugyanabban a másodpercben odaérni, és nem tudnak egyetlen ember mellett folyamatosan ott maradni, mert közben másnak is szüksége van rájuk.

Ezt fejben értem.

De amikor én vagyok ott egy ilyen pillanatban, az már nehezebb.

Mert annak az embernek abban a percben teljesen mindegy, hogy nekem mi a munkaköröm.

Ő csak azt látja, hogy ott áll mellette valaki.

Én.

És segítséget kér tőlem.

Ilyenkor próbálom megnyugtatni. Szólok hozzá. Elmondom neki, hogy jönni fog valaki, aki tud neki segíteni. Nem hagyom egyszerűen szó nélkül.

De közben nekem is meg kellett tanulnom valamit.

Azt, hogy hol van az a határ, ameddig én elmehetek.

Mert én takarító vagyok. Nem ápoló.

De ettől még ember vagyok.

És segítek abban, amiben tudok.

Ha valakinek leesik valami, felveszem neki.

Ha segítségre van szüksége a cipője felvételéhez, és tudok neki segíteni, segítek.

Ha elindul a folyosón, aztán egyszer csak nem tudja, merre van a szobája, elkísérem.

Mert ilyen is van.

Van egy tiszta pillanat. Elindul sétálni, pontosan tudja, mit szeretne, és azt is, hová tart. Aztán eltelik fél perc, és már csak kapaszkodót keres. Valakit, aki segít neki, és megmondja:

„Merre van a szobám?”

Ilyenkor nem fogok elsétálni mellette azért, mert én „csak” takarító vagyok.

Ha tudom, hol lakik, elkísérem.

Mert úgy érzem, ez belefér.

Vagy talán nem is arról szól, hogy belefér-e a munkakörömbe.

Ez egyszerűen emberség.

Olyan is van, hogy valaki csak azért kér segítséget, mert szeretne valamit megkérdezni a nővértől. Nehezen közlekedik a kerekesszékével, esetleg éppen reggelizni indul, és kell neki egy kis segítség.

Ha tudok, segítek.

És vannak azok a pillanatok, amikor nincs idő azon gondolkodni, hogy kinek mi a feladata.

Egyszer egy lakó hirtelen felállt, megszédült, én pedig ott voltam mellette. Elkaptam, mielőtt elesett volna.

Nem gondolkodtam rajta.

Elkaptam.

Máskor egy másik szobában dolgoztam, amikor egyszer csak meghallottam egy puffanást.

Mindent félbehagytam.

Mentem megnézni, mi történt.

Egy lakó elesett.

Ott viszont már tudtam, hogy hol van az én határom.

Nem próbáltam egyedül felállítani. Nem kezdtem olyasmibe, amihez nem értek. Megkértem, hogy maradjon abban a helyzetben, és már mentem is segítségért.

A segítség azonnal jött.

Segítettünk neki felülni az ágyra, majd lefektettük. Amíg pedig visszaért a nővér vagy az orvos, én ott maradtam a lakó mellett.

Vigyáztam rá.

Ennyit tudtam tenni.

És talán pontosan ezt kellett megtanulnom ebben a munkában.

Segítek felvenni valamit a földről. Segítek a cipővel. Elkísérem azt, aki eltévedt. Segítek annak, aki nehezen boldogul a kerekesszékével. Szólok a nővérnek. Ha puffanást hallok a másik szobából, odamegyek. Ha baj van, segítséget hívok. Ha kell, ott maradok mellette.

De nem végzek olyan ápolási feladatot, amihez nincs képesítésem.

Nem azért, mert nem érdekel.

Éppen azért, mert érdekel.

Mert nekem is meg kellett értenem, hogy a segítség nem mindig azt jelenti, hogy nekem kell mindent megoldanom.

Néha az a segítség, hogy megfogom azt, aki éppen elesne.

Néha az, hogy visszakísérem a szobájába azt, aki fél perccel ezelőtt még tudta, merre indul, most pedig már fogalma sincs róla.

Néha az, hogy felveszem, ami kiesett a kezéből.

Néha csak annyi, hogy ott maradok mellette, és beszélek hozzá.

És néha az a segítség, hogy semmihez nem nyúlok, hanem azonnal szólok annak, aki tudja, mit kell tenni.

Talán ez a legnehezebb része ennek a munkának: megtanulni a különbséget aközött, hogy nem segítek, és aközött, hogy nem én vagyok az, akinek azt a bizonyos segítséget meg kell adnia.

Mert a kettő nem ugyanaz.

Én segítek abban, amiben tudok.

Abban, amiben szabad.

Abban, amivel nem veszélyeztetek senkit.

A többit pedig átadom annak, aki erre van kiképezve.

És amikor tudom, hogy a lakó már jó kezekben van, megyek tovább.

Fogom a felmosót, a vödröt, a takarítókocsit, és folytatom a munkámat.

Mert én azért vagyok ott, hogy tisztán tartsam a környezetüket.

A helyet, ami nekem a munkahelyem.

De nekik az otthonuk. ❤️

×