A régi szép idők – amikor még egy bicikli és egy zacskó méz is elég volt

Amikor gyerekek voltunk, még nem voltak okostelefonok. Ha találkozni akartunk, például nyáron, egyszerűen átmentünk a másikhoz, és bekiabáltunk az ablakon vagy az udvarba az utcáról. Persze mindenki tudta, ki kit keres. Vagy elkértük a másikat, vagy bekéredzkedtünk játszani. 😅

Mindig tudtuk, mikor kell hazamenni. Az volt a szabály, hogy a felnőttek szóltak: ekkor és ekkor otthon kell lenni. Ha délelőtt mentünk el, a déli harangszó volt az indulás jele, és már spuriztunk is haza. Mire véget ért a harangszó, mi már otthon voltunk. 😅

Volt, hogy elmentünk bandázni a játszótérre, és persze mindenki ott volt. Máskor a ház előtt gyűltünk össze, de olyan is akadt, amikor görkorcsolyázni vagy biciklizni mentünk.

A biciklis emlékeim talán a legszebbek. Eleinte csak a földes útra merészkedtünk, mert ott volt két domb, közöttük pedig egy kis „völgy”, amin le lehetett száguldani. Persze, ha peches voltál, könnyen a búzatáblában vagy éppen a kukoricásban kötöttél ki.

De nem volt ám sírás meg rívás! Jó, voltak harci sebek, horzsolások és kék-zöld foltok, de inkább nevettünk rajta, mint hogy nagy ügyet csináltunk volna belőle.

Amikor beindult a nyár, és virágzott az akác, valahogy mindig arra tekertünk, és legeltük az akácvirágot. 😅 Volt, amikor a falu másik vége felé vettük az irányt, és mentünk a méhész bácsit meglesni, hátha ott van, és tudunk kunyerálni egy kis lépes mézet. 😅

Persze az még nem volt kipörgetve, úgyhogy vigyázni kellett, mert tele volt méhecskével. 😀 Nehogy még a végén megegyük őket is!

Onnan tudtuk, hogy otthon van a méhész bácsi, hogy a kapun belül állt a Wartburgja. Na, ilyenkor már kiabáltuk is:

„Méhész bácsi!”

Volt, hogy sokáig kellett kiabálni, mert el volt foglalva. Vagy csak nem akart rólunk tudomást venni, és addig kiabáltunk, amíg az agyára mentünk. 😅😅😅

Na hát, ilyen is volt.

Aztán ha kaptunk egy zacskó mézet, mi voltunk a világ legboldogabb emberei.

Apropó, zacskó méz…

Az én korosztályom és a nálam idősebbek biztosan emlékeznek még arra az időre, amikor a cukor vastagabb műanyag zacskóban volt. Na, olyanokba kaptunk lépes mézet. 😅

És ha már zacskó, olyanban volt a tej is. Csak a tejjel vigyázni kellett, mert ha kivágtad a sarkát, és nem figyeltél, gyorsan kifolyt. Voltak azok a műanyag tejtartók is, amelyekbe bele lehetett tenni a tejeszacskót, hogy ne folyjon ki a tej, és ne kelljen állandóan igazgatni vagy oldalra fektetni a már felvágott zacskót.

Viszont ha már egyszer kivágtad a sarkát, utána már nem tudtad rendesen visszatenni a zacskót a műanyag tartóba. 😅

Na meg a zacskós kakaó!

Istenem, de finom volt!

És ha már kakaó, csak nekem maradt meg úgy az emlékeimben, hogy akkoriban a kakaós csigák hatalmasak voltak? Akkorák, mint a fejünk! Most meg olyan picik, mint a tenyerünk.

Vajon optikai csalódás lenne? Vagy tényleg tudatosan zsugorodtak össze az évek során? 😅

Na, mindegy is, jól elvittem a témát.

De hát ilyenek voltak azok a régi, szép idők.

Nem kellett hozzá okostelefon, internet vagy különleges program. Elég volt egy bicikli, néhány barát, egy kis szabadidő, egy domb, egy akácfa, egy zacskó lépes méz, és máris megvolt a világ legjobb napja.

És talán éppen ezért olyan jó ezekre visszagondolni.

Mert akkor még nem tudtuk, hogy egyszer majd ezek lesznek azok az egyszerű, hétköznapi pillanatok, amelyekre a legjobban fogunk emlékezni. ❤️

×