Senki sem tökéletes – én sem

Most jöjjön egy olyan rész, ami nem feltétlenül a legjobb oldalamat mutatja be.

Mert ugye senki sem tökéletes. Mindenki hibázik.

Szokták mondani: még én is. 😄

Igen. Én is hibázom. Én sem vagyok tökéletes. Sőt, vannak olyan hibáim, amelyekkel újra és újra szembesítenem kell magam.

Túl hamar adok bizalmat

Az egyik legnagyobb hibám talán az, hogy túl hamar megnyílok.

Túl hamar engedek közel magamhoz embereket, túl hamar adok bizalmat, és sokszor olyan dolgokat is megosztok, amelyeket talán még nem kellene.

Aztán amikor pofára esek, jön a döbbenet:

„Úristen… már megint belefutottam ugyanabba a hibába.”

Igen. Sokszor megtörtént már.

Olyan információkat adok át magamról, amelyekkel később akár vissza is élhetnek. Nem mindenki teszi ezt, természetesen. De sajnos többször megtapasztaltam már, mint szerettem volna.

És ilyenkor jogosan lehet megkérdezni:

„De hát miért bíztál meg benne?”

A válasz egyszerű: mert én alapból így működöm.

Ha valaki közel kerül hozzám, hajlamos vagyok jót feltételezni róla. Hajlamos vagyok hinni abban, amit mond. Hajlamos vagyok gyorsan bizalmat adni.

Talán néha túlságosan is gyorsan.

Túl hamar felhúzom magam

Indulatos is tudok lenni.

Ha úgy érzem, hogy meghallgatok valakit, ott vagyok neki, figyelek rá, meghallgatom a problémáit, a fájdalmát, az örömét és a gondolatait, akkor természetesen én is vágyom arra, hogy amikor nekem van szükségem valakire, engem is meghallgassanak.

És amikor ez nem történik meg, könnyen megsértődöm.

Jön az érzés:

„Én meghallgattalak. Én félretettem mindent miattad. Amikor neked szükséged volt rám, ott voltam. Akkor most, amikor nekem lenne szükségem rád, miért nem vagy itt?”

Ilyenkor hajlamos vagyok azt érezni, hogy én csak egyfajta lelki szemetesláda vagyok.

Pedig lehet, hogy egyáltalán nem erről van szó.

Lehet, hogy a másik embernek egyszerűen nem alkalmas az adott pillanat. Lehet, hogy neki is vannak problémái. Lehet, hogy valami fontos dologgal foglalkozik. És lehet, hogy egyszerűen éppen nincs abban az állapotban, hogy engem is meghallgasson.

Ezt ma már sokkal jobban értem.

Mert én másképp működöm

Én hajlamos vagyok mindent félretenni, amikor valaki azt mondja:

„Most muszáj elmondanom.”

Ha valakinek szüksége van rám, sokszor gondolkodás nélkül félreteszem a saját dolgaimat.

Szeretem azt érezni, hogy számíthatnak rám. Hogy meghallgathatom őket. Hogy talán egy kicsit könnyebb lesz nekik attól, hogy elmondhatták, ami bennük van.

Csakhogy itt követem el az egyik legnagyobb hibámat:

azt várom el másoktól, hogy ugyanúgy működjenek, ahogy én.

És ez nem fair.

Másoknak lehetnek más prioritásaik és más határaik. Lehet, hogy nem tudnak azonnal félretenni mindent. Ettől még nem biztos, hogy kevésbé fontos nekik az, amit mondani szeretnék.

Ezt nekem kellett megtanulnom.

Volt, amikor én léptem át valaki határát

Emlékszem egy olyan helyzetre, amikor valaki teljesen egyértelműen jelezte nekem:

„Ne haragudj, most nem alkalmas. Nagyon sok minden van, de írd le.”

Én pedig mit csináltam?

Nem írtam le.

Küldtem egy többperces hangüzenetet.

És még én sértődtem meg, amikor rám szólt.

Utólag visszagondolva egészen egyértelmű: nem neki kellett volna alkalmazkodnia hozzám. Nekem kellett volna tiszteletben tartanom azt, amit mondott.

Azt kellett volna mondanom magamnak:

„Rendben. Most nem alkalmas. Majd beszélünk, amikor lesz rá ideje.”

De nem ezt tettem.

Annyira dolgozott bennem az érzés, annyira ki akart jönni belőlem, hogy azonnal el kellett mondanom.

Akkor még nem vettem észre, hogy nemcsak a saját érzéseimmel kell foglalkoznom, hanem a másik ember határaival is.

Később természetesen beláttam.

Bocsánatot kértem.

Elismertem, hogy hibáztam.

De azt is megtanultam, hogy van, amikor a bocsánatkérés már nem tudja meg nem történtté tenni azt, amit okoztunk.

Dolgozom rajta

Igen, vannak hibáim.

Nem akarom felmenteni magamat, de azt sem szeretném mondani:

„Ilyen vagyok, és kész.”

Mert szerintem ez túl egyszerű lenne.

Tanulom, hogy nem kell minden gondolatot azonnal kimondanom.

Tanulom, hogy nem minden érzés kíván azonnali reakciót.

Tanulom, hogy ha valaki azt mondja, „most nem alkalmas”, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy nem fontos neki, amit mondani szeretnék.

És talán a legfontosabbat is tanulom:

nem kell ugyanúgy működnünk ahhoz, hogy fontosak legyünk egymásnak.

Ha én képes vagyok félretenni mindent valakiért, az az én döntésem. De nem tehetem ezt kötelező mércévé mások számára.

Nem várhatom el, hogy mindenki ugyanúgy szeressen, ugyanúgy figyeljen és ugyanúgy segítsen, ahogy én.

Mert mindenki más.

Közben pedig azt sem szeretném elveszíteni magamból, hogy szeretek meghallgatni másokat. Fontos nekem, ha valaki megbízik bennem, és szeretnék ott lenni azoknak, akiknek szükségük van rám.

Csak meg kell tanulnom határokat húzni.

Nemcsak másokét tiszteletben tartani, hanem a sajátjaimat is.

És meg kell tanulnom azt is, hogy a bizalom nem azt jelenti, hogy az első pillanatban mindent oda kell adnunk valakinek.

A bizalom épülhet lassan is.

Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit az elmúlt időszak megtanított nekem:

Nem az a baj, ha hibázunk.

Az a baj, ha nem vagyunk hajlandóak felismerni a hibáinkat.

Én pedig felismerem őket.

Néha későn. Néha csak egy újabb pofára esés után. De felismerem.

Bocsánatot kérek.

És megpróbálok legközelebb egy kicsit jobban figyelni.

Magamra is.

Másokra is.

Mert nem az a célom, hogy tökéletes ember legyek.

Csak egy kicsit jobb szeretnék lenni annál, aki tegnap voltam.

×