Mikor lett a gyerekkorból verseny?

Nemrég beszélgettem valakivel, akinek szintén van gyereke. Nekem is van, így természetesen előbb-utóbb szóba kerültek a gyerekek, a fejlődésük, az, hogy ki mikor mit tudott, mit csinált, mit nem csinált.

És egyszer csak azon kaptam magam, hogy motoszkál bennem egy kérdés:

Mikor lett a gyerekkorból verseny?

Értem én, hogy vannak fejlődési mérföldkövek. Értem, hogy a védőnőknek, gyermekorvosoknak, pedagógusoknak szükségük van bizonyos támpontokra. Körülbelül mikor kezd el egy gyerek járni, beszélni, hogyan fejlődik a mozgása, a kommunikációja, és így tovább.

Ezeknek nyilván megvan a maguk szerepe, hiszen segítségükkel észre lehet venni azt is, ha egy gyereknek valóban segítségre van szüksége.

De a „körülbelül” és a „kötelezően ekkorra” között szerintem óriási különbség van.

Mert nem egyformák a gyerekek.

Az egyik hamarabb beszél. A másik hamarabb lesz ügyes a mozgásban. Az egyik háromévesen választékosan mesél, a másik még keresi a szavakat. Az egyik imád rajzolni, a másikat öt percig sem lehet egy helyben tartani.

És ettől melyik a jobb?

Egyáltalán: miért kellene valamelyiknek jobbnak lennie?

Sokszor ráadásul nem is a szakemberektől indul az összehasonlítgatás. Mi, szülők is elképesztően jók tudunk lenni benne.

„Az én gyerekem már ezt is tudja.”

„Az enyém soha nem telefonozik.”

„Nálunk nincs tévé.”

„Az enyém már angolul számol.”

„Az én gyerekem olyan jól nevelt, hogy ha leültetem, ott marad.”

És persze jön a másik oldal:

„A tiéd ezt még nem tudja?”

„Még nem beszél angolul?”

„Még nem ismeri az összes mondókát?”

Mintha valahol létezne egy láthatatlan eredménytábla, amelyre folyamatosan felírjuk a pontokat.

Az én gyerekem: 8.

A tiéd: 6.

Jaj, ne haragudj, akkor most én nyertem.

De mit?

Komolyan kérdezem: mit nyerünk ezzel?

És ehhez még védőnő vagy pedagógus sem kell. Elég kimenni egy játszótérre.

Számtalanszor ültem úgy a játszótér szélén, hogy közben azt hallgattam, kinek a gyereke mennyivel jobb a másikénál.

„Az enyém ennyi idősen már rég beszélt.”

„Az enyém már egyedül felmászik.”

„Az enyém már számol.”

„Az enyém ilyet soha nem csinálna.”

„Az enyém sokkal szófogadóbb.”

És valahogy egy teljesen hétköznapi beszélgetésből pillanatok alatt kialakult egy láthatatlan verseny.

Az egyik anyuka mondott valamit a gyerekéről, mire a másiknak rögtön volt egy története arról, hogy az övé azt már korábban tudta, gyorsabban csinálta vagy még ügyesebb benne.

Én pedig sokszor csak ültem és hallgattam.

És közben arra gondoltam:

Miért kell ennek versenynek lennie?

Miért nem lehet egyszerűen örülni annak, hogy az egyik gyerek ebben ügyes, a másik pedig valamiben másban?

A legfurcsább pedig az, hogy közben maguk a gyerekek általában remekül elvoltak egymással.

Nem érdekelte őket, melyikük kezdett hamarabb beszélni. Nem kérdezték meg egymástól, hány évesen lett szobatiszta a másik, ki tud több mondókát, vagy kinek jobb a szókincse.

Ők egyszerűen játszottak.

Mi, felnőttek pedig a padon ülve néha már készítettük is róluk a képzeletbeli ranglistát.

Talán pont ezért olyan abszurd az egész.

Mert miközben a gyerekek még nem versenyeznek egymással, sokszor mi tanítjuk meg nekik, hogy kell.

Mert ha már mindenáron azon gondolkodunk, mit „kellene” tudnia egy háromévesnek, én egészen más dolgokat tartok fontosnak, mint azt, hogy kívülről fújja-e a Szózatot. Ez persze szándékosan túlzó példa, de értitek, mire gondolok.

Számomra sokkal fontosabb volt, hogy a gyerekem fokozatosan megtanuljon önállóan enni. Tudja használni a kanalat, a villát. Üljön le az asztalhoz. Egyre önállóbb legyen a mosdóhasználatban. Tudja, hogy maga után lehúzzuk a vécét, kezet mosunk.

Nem azért, mert ettől az én gyerekem jobb, mint másé.

Hanem azért, mert ezek olyan hétköznapi készségek, amelyek az önállóságát segítik.

És itt rögtön saját magamat is nyakon kell csípnem, mert látjátok? Milyen könnyű belecsúszni az összehasonlításba!

Nekem is volt ilyen élményem.

Amikor Baranyába költöztünk, a lányom éppen hároméves volt. Az óvodában egyszer az óvónő a többi gyerek és szülő előtt kiemelte, hogy itt van ez a kislány Budapestről, most lett hároméves, mégis önállóan kanalazza a levest, villával eszi a főételt, miközben vannak öt-hat éves gyerekek, akiket még mindig etetni kell.

És én ott álltam.

Elvileg büszke lehettem volna.

Mégis kellemetlenül éreztem magam.

Mert hirtelen az én gyerekemből lett a mérce, amivel más gyerekeket mértek. A többiek pedig természetesen rám néztek. Nem feltétlenül kedvesen.

Pedig én nem kértem, hogy az én lányomat állítsák példának mások elé.

És valószínűleg azok a gyerekek sem kérték, hogy hozzá hasonlítsák őket.

Talán pontosan ez a probléma.

Amikor azt mondjuk egy gyereknek:

„Nézd meg, a másik már tudja!”

azzal mit szeretnénk elérni?

Motiválni?

Mert lehet, hogy helyette csak azt tanítjuk meg neki, hogy mindig azt kell figyelnie, ki van előtte. Ki ügyesebb. Ki gyorsabb. Ki okosabb. Ki kap több dicséretet.

Aztán csodálkozunk, amikor felnőttként is folyamatosan másokhoz méri magát.

Nekem legalábbis érdekes volt megtapasztalnom, hogy amikor Németországba kerültünk, ezen a téren más élményeim lettek.

Nem állítom, hogy itt minden pedagógus így gondolkodik, ahogy azt sem, hogy Magyarországon mindenhol összehasonlítják a gyerekeket. Én csak arról tudok beszélni, amit mi személyesen megtapasztaltunk.

A lányom például ismételte a második osztályt. Bár tökéletesen beszél németül, a szövegértésével voltak nehézségei.

És ami nekem nagyon sokat jelentett: a tanára nem egy másik gyereket állított elé példának.

Nem mondta:

„Nézd meg, ő is hasonló helyzetből indult, mégis mennyivel jobb nálad.”

Nem kerestek egy Jucikát vagy Pistikét, akihez hozzá lehetne mérni.

Azt nézték, neki mire van szüksége.

Hol tart ő?

Mi okoz neki nehézséget?

Miben kell még segítség?

És hogyan lehet úgy továbbmennie, hogy közben ne azt érezze: valaki más mögött kullog?

Lehet, hogy nekünk egyszerűen szerencsénk volt a pedagógusokkal. Lehet, hogy más család egészen mást tapasztal Németországban, ahogy Magyarországon is rengeteg olyan védőnő, óvónő, tanító és tanár dolgozik, aki soha nem alázna meg egy gyereket azzal, hogy valaki máshoz hasonlítja.

Éppen ezért számomra ez nem is igazán országkérdés.

Inkább szemlélet kérdése.

Nem azt kellene nézni, hogy a gyerek hol áll a másik gyerekhez képest, hanem azt, hogy saját magához képest merre halad.

Persze vannak olyan fejlődési elmaradások, amelyeket észre kell venni. Vannak helyzetek, amikor szakember segítségére van szükség. Nem azt mondom, hogy mindenre legyintsünk azzal, hogy „majd megtanulja”.

De a fejlődés figyelemmel kísérése és a versenyeztetés nem ugyanaz.

Az egyik arról szól:

Hogyan segíthetek ennek a gyereknek?

A másik pedig arról:

Miért nem olyan, mint a másik?

És ez két teljesen külön világ.

Talán nekünk, szülőknek is gyakrabban kellene feltennünk magunknak a kérdést: amikor büszkén soroljuk, hogy a mi gyerekünk mit tud, valóban csak örülünk neki? Vagy egy picit azt is szeretnénk hallani, hogy „hű, akkor a tiéd jobb”?

Mert büszkének lenni a saját gyerekünkre csodálatos dolog.

De ehhez nem kell kisebbé tenni a másikét.

Az én gyerekem lehet fantasztikus valamiben úgy is, hogy közben a tiéd is fantasztikus valami egészen másban.

Az egyik háromévesen választékosan beszél.

A másik ügyesen eszik egyedül.

A harmadik elképesztően empatikus.

A negyedik úgy mászik fel mindenre, hogy a szülőnek naponta háromszor megáll a szíve.

És tudjátok mit?

Ők gyerekek. Nem versenyzők.

A gyereknek a másik gyerekkel nem versenyeznie kellene, hanem együtt játszania.

A szülőnek a másik szülőt nem túllicitálnia kellene, hanem támogatnia.

És talán nekünk, felnőtteknek kellene először megtanulnunk azt, amit olyan sokszor próbálunk megtanítani nekik:

attól, hogy valaki valamiben ügyesebb nálam, én még nem lettem kevesebb.

Ahogy az én gyerekem sem lesz kevesebb attól, hogy a másik már tud valamit, amit ő még nem.

Szóval tényleg érdekel:

Miért csinálunk versenyt a gyerekkorból, amikor a gyerekek még csak játszani szeretnének?

×