Felnőttem. Na és? – Meglovagoltam egy katicabogarat Harkányban 🤣🐞

Augusztus 20-án a férjemmel lementünk néhány napra Harkányba. Az A16 Panzióban szálltunk meg, amiről majd külön is mesélek, mert megér egy saját történetet. A környéket viszont nagyon jól ismerem, hiszen itt nőttem fel, erre jártam iskolába, és még úszni is Harkányba jártam tanulni.

Mondjuk úszni a mai napig nem tudok.

Úgyhogy ennyit az oktatás sikerességéről. 🤣

A panzió környékéről szinte minden karnyújtásnyira van. Szemben egy nagy park, a közelben a gyógykórház, és ha az ember jó irányba néz a fák között, már szinte érzi is, hogy ott van valahol a strand és a gyógyfürdő.

És most mondhatnátok, hogy persze, nekem könnyű dicsérni Harkányt. A környéken nőttem fel, ide jártam iskolába, itt garázdálkodtam gyerekként, még úszni is itt próbáltak megtanítani – sikertelenül. De a Harkányi Gyógyfürdőről nem pusztán a nosztalgia beszél belőlem. A harkányi gyógyvíz tényleg különleges, és a fürdőnek több mint kétszáz éves története van.

De ezúttal nem fürdeni indultam, hanem sétálni.

Fogtam a telefonomat, elindítottam egy YouTube Live-ot, és gondoltam, megmutatom egy kicsit Harkányt azoknak is, akik követnek. Sétáltam a parkban, mutattam a városközpontot, és természetesen eljutottam a régi szökőkúthoz is.

Na, ahhoz vannak emlékeim.

Iskola után annak idején ott azért sikerült némi garázdaságot elkövetnünk. Semmi komoly, de mondjuk úgy, nem biztos, hogy mi voltunk a környék kulturális életének legfegyelmezettebb képviselői. 🤣

Furcsa érzés ennyi év után visszasétálni ugyanoda. Gyerekként az ember nem gondolkodik azon, hogy egyszer majd felnőttként áll ugyanazon a helyen, telefonnal a kezében, és élő adásban mesél arról, milyen hülyeségeket csinált ott annak idején.

Akkor az volt a világ közepe. Most pedig egyszerre ismerős minden, mégis teljesen más.

Megnéztük az új játszóteret is, ami ráadásul a fák között kapott helyet. Nekem ez különösen tetszett. Manapság valahogy egyre ritkábbnak érzem az olyan játszótereket, ahol nem a tűző napon kell megsülniük a gyerekeknek, hanem ott vannak körülöttük a fák és az árnyék.

És akkor megláttam.

A katicabogarat. 🐞

Egy jó nagy, gömbölyű, cuki játszótéri katicát.

Már önmagában ezen vigyorogtam, hiszen ha valakinek Katica Blogja néven van YouTube-csatornája, akkor egy ekkora katicabogarat azért nem lehet csak úgy szó nélkül otthagyni.

Aztán valaki az élő adásban beírta:

„Ülj rá!”

Na, nekem ennyi kellett.

Normális, komoly, felnőtt ember ilyenkor talán mosolyog egyet, megmutatja közelebbről a játékot, aztán kulturáltan továbbhalad.

Én felpattantam rá.

És meglovagoltam a katicabogarat. 🤣🐞

Természetesen mindezt élő YouTube-adásban, mert ha már hülyét csinálunk magunkból, legalább legyen róla megfelelő minőségű dokumentáció az utókor számára.

Kértem is rögtön, hogy valaki készítsen róla nekem képet. Megkaptam, a live után pedig magát a jelenetet is kimentettem.

Úgyhogy igen: bizonyíték van.

Nem lehet letagadni.

A Katica Blogja YouTube-csatornáján meg is lehet nézni, hogyan találkozik egy felnőtt Katica egy műanyag katicával, és mi történik akkor, ha valaki rossz ötletet ad neki.

De miközben az egészen rengeteget nevettünk, később eszembe jutott valami.

Miért is ne?

Mikor döntöttük el, hogy egy bizonyos életkor fölött már minden helyzetben komolynak kell lennünk?

Felnövünk, dolgozunk, számlákat fizetünk, problémákat oldunk meg, felelősséget vállalunk másokért és saját magunkért. Van éppen elég olyan része az életnek, amit muszáj komolyan venni.

De ettől még miért ne mászhatnék fel egy katicabogárra?

Én mindig is szerettem lazábban venni a dolgokat. Ha valaki előáll egy őrült ötlettel, nekem általában nem kell kétszer mondani. Néha talán rosszabb vagyok, mint egy gyerek.

És tudjátok mit?

Szerintem ez nem feltétlenül baj.

Nem arra gondolok, hogy ne legyünk felelősségteljesek, vagy hogy mindent vicceljünk el. Hanem arra, hogy ne felejtsünk el néha egyszerűen hülyéskedni.

Ne érdekeljen mindig, ki mit gondol. Nevessünk hangosan. Üljünk fel arra a hintára. Menjünk oda a szökőkúthoz, amihez ezer emlék köt.

És ha meglátunk egy óriási katicabogarat, és valaki azt mondja, hogy másszunk rá, hát néha másszunk rá. 🐞

Az élet szerintem attól nem lesz komolyabb vagy értékesebb, hogy állandóan merevek vagyunk.

Sőt.

Néha éppen azokból a teljesen értelmetlen ötletekből lesznek a legjobb emlékek, amelyeket egy „normális” ember talán meg sem csinálna.

Én pedig valószínűleg soha nem leszek az az ember, akinek kétszer kell mondani.

És ha már Harkány: mit keres az ördög a történetben? 😈

Harkánynak van egy régi eredetmondája is, amelyet gyerekkoromból természetesen én is ismerek. A történet szerint a harsányi hegy lábánál élt egy öregasszony a gyönyörű lányával, Harkával. Harka olyan szép volt, hogy még az ördög is szemet vetett rá.

Az öregasszony azonban nem adta csak úgy a lányát. Azt a feladatot adta az ördögnek, hogy kakasszóig szántsa fel a köves harsányi hegyet.

Az ördög neki is állt, méghozzá olyan lendülettel, hogy az asszony kezdett megijedni: ez a végén még tényleg elkészül.

Úgyhogy cselhez folyamodott.

Még hajnal előtt kakaskukorékolást utánzott. Erre megszólaltak a valódi kakasok is, az ördög pedig azt hitte, lejárt az ideje és elvesztette a fogadást.

Mérgében akkorát toppantott, hogy megnyílt alatta a föld és elnyelte. A monda szerint azon a helyen tört fel a mélyből a kénes, meleg víz.

Hát kérem, így már mindent értünk.

Harkányban régen az ördög szántotta a hegyet, manapság pedig én lovagolok katicabogarat. Valakinek tovább kell vinnie a hagyományokat. 🤣

A valóság természetesen kevésbé mesés: a harkányi gyógyvizet 1823-ban, a mocsaras terület lecsapolása közben fedezték fel, és már a következő évben megépültek az első fürdőházak.

De én azért szeretem a mondát.

Mert egy város nemcsak utcákból, épületekből és évszámokból áll. Hanem történetekből is. Gyerekkori garázdálkodásokból a szökőkútnál, régi legendákból, ismerős parkokból, emlékekből – és néha egy kövér katicabogárból, amelyre az ember évtizedekkel később gondolkodás nélkül felmászik.

Mert felnőttem.

Na és? 🤣🐞

×