A nap, amikor majdnem én is elmentem…

⚠️ Figyelem! Ez a történet mély érzelmeket érint, ezért nem lesz könnyű olvasmány.

Nem is olyan régen történt, amikor újra állapotos lettem. Ez a történet Magyarország déli részén, egy viszonylag csendes városkában játszódott. Az egész család nagyon örült az új kis jövevénynek. Lázasan készülődtek velünk együtt: találgatták, vajon fiú vagy lány lesz-e, mi legyen a neve, kivel ossza majd meg a szobáját. A két közös gyerkőcünk még össze is veszett azon, hogy ki fogja jobban szeretni. A várandósság azonban nem indult könnyen. Kétszer vitt be a mentő a kórházba – egyszer még a pocaklakóval együtt tértem haza, de a következő alkalom után már csak egyedül… Rendszeres fájdalmak és egyéb tünetek gyötörtek, de a kezelőorvosom nem igazán törődött velük. Még akkor sem volt hajlandó alaposan megvizsgálni, amikor két fontos ultrahangon (12. és 18. hét) is jelezték, hogy valami nincs rendben – kisebb a baba a korához képest, és szükség lenne további vizsgálatokra. Az orvosom csak legyintett: szedjem a magnéziumot (napi 3×5 tablettát), ne foglalkozzak mással, és pihenjek. Otthoni teendőim így szinte nullára csökkentek, be is tartottam, de a rengeteg gyógyszert egyre nehezebben tudtam lenyelni. Nagyon fáradt voltam, a fájdalmaim mellett pedig borzasztó testszag gyötört – hiába fürödtem naponta háromszor. Eljött szeptember 1. Papíron 5,5 hónapos terhes voltam, de a kórházban a vizsgálat után azt mondták, inkább 5 hónapnak felel meg a baba. Elvittem a fiamat az évnyitóra, majd hazakísértem, és lefeküdtem pihenni, mert nagyon kimerültem, pedig az iskola csak 5 percre volt. Körülbelül másfél órát aludtam, aztán kimentem a konyhába, ahol hirtelen forróság öntötte el a lábaimat. Először azt hittem, nem tudtam tartani a vizeletem, de hamar rájöttem, hogy nagy a baj. Azonnal hívtam a férjemet, aki a dolgozószobában volt egy fontos telefonos konferencián. Mivel nem vette fel, szóltam a kislányoknak: – Azonnal hívd apát, mondd meg neki, hogy nagyon sürgős! A férjem rohant le az emeletről, mit sem sejtve. Megkérdezte: – Mi a baj? Én csak ennyit mondtam: – Ez. – és félrebillentem, hogy lássa, omlik belőlem a vér. Nyugodt maradtam, kértem, hogy ő se pánikoljon a gyerekek miatt. Ő azonnal hívta a mentőket, a diszpécser azonban ideges volt. Végül én szóltam neki: – Hölgyem, én teljesen nyugodt vagyok, most vegyen egy mély levegőt. Amit most csinál, az engem nem megnyugtat, hanem bepánikolt, ami ebben a helyzetben nem jó. A gyerekeket felküldtük játszani. Nem sokkal később megérkezett egy végtelenül kedves mentőcsapat. Mivel sorházi lakásban laktunk, hordággyal nem tudtak kivinni, így széken vittek. Ehhez fel kellett állnom – talán ez mentette meg az életem, bár nem szeretném részletezni, miért. Csak egy póló volt rajtam, ezért kértem egy plédet, hogy betakarhassam magam. A városközpontban laktunk, egy közkedvelt étterem mellett, és amikor a székről az ágyra tettek, az volt a legnagyobb gondom, hogy nehogy lecsússzon a pléd… Az ajtó becsukódott, a férjem a mentősökkel beszélt, én pedig magamban azt mondtam: – Kata, ennyi volt. Te innen élve már nem mész haza. Több mint 2 liter vért vesztettem otthon, plusz még útközben és a kórházban is. Az út végtelennek tűnt. Erős fáradtság tört rám, be akartam hunyni a szemem, de az orvos nem engedte, folyamatosan beszéltetett. Megkérdezte, hogy tudok ilyen nyugodt maradni. Azt feleltem: – Ha ordítok és hisztériázok, attól jobb lesz? Szerintem nem. Így legalább tudnak velem kommunikálni. Amikor beértünk, megvizsgáltak, és közölték: a baba túl pici, nincs meg a megfelelő súlya, esélye sincs. Én csak annyit mondtam: – Nem érdekel semmi más, csak segítsenek rajta. Azt felelték, hogy ha élve születik, mindent megtesznek érte, de most a prioritás az, hogy én életben maradjak. Még ekkor is próbáltam mosolyogni és nyugodt maradni. Amikor a betegszállító a lifthez vitt, hogy felvigyen a szülőszobára, akkor törtem össze először. Zokogtam, de mire a lift kinyílt, újra összeszedtem magam. Egyedül maradva azonban ismét elgyengültem. Csendben sírtam, és vagy a férjemmel, vagy az unokatestvéremmel beszéltem telefonon. A fájdalmak egyre erősödtek – mintha élve téptek volna szét. Körülbelül 2 órát töltöttem a szülőszobán. Amikor Dani megszületett, már nem élt. Felhívtam a férjemet, elmondtam, mikor jött világra, és azt is, hogy nem volt esélye. Nem sokkal később felvittek a műtőbe. Ott síri csend fogadott – senkinek nem kellett megszólalnia, a szemük mindent elárult. Később a kezelőorvosom elmondta, mekkora volt a baj, és hogy még nem vagyok túl a nehezén. Erős antibiotikumkúrára volt szükség, és a nagy vérveszteség miatt is aggódtak, de akkor nem mertek vért adni. Néhány nap alatt fizikailag jobban lettem, de lelkileg nem – és nem csak én, hanem az egész család. Ennek a történetnek már két éve, mégis nehéz róla beszélni és írni. Mindannyian hordozzuk a terhét, ami akkor ránk nehezedett. Ezzel együtt kell élni – talán idővel könnyebb lesz… Külön szeretnék köszönetet mondani a mentős csapatnak és a kórházi dolgozóknak. Ha ők nincsenek, talán én sem lennék itt ma.