A gödörből felfelé – amikor végre elkezdtem újra élni

Az előző részben ott hagytam abba, hogy azt hittem, amikor végre elmenekültem, vége.

Nem volt vége.

Sok év telt még el addig, amíg tényleg ki tudtam mondani:

Szabad vagyok.

A bántalmazás után voltam már biztonságban. Legalábbis fizikailag.

De fejben még nagyon sokáig nem.

Éveken keresztül éltem félelemben. Ha elmentünk valahova, féltem. Ha megszólalt a telefon, összerezzentem. Ha tudta, hol vagyok, rettegtem.

Nem egyszer, nem kétszer megfenyegetett később is.

Telefonon, odabentről.

Megfenyegetett, hogy elvágatja a torkomat. Hogy megöl. Hogy szemmel tart. Hogy tudja, mit csinálok. Hogy mindent tud.

Én pedig próbáltam élni.

És próbáltam megóvni a gyerekeket.

Ha úgy alakult, két hétre elvittem őket a mamához. Legalább ők ne éljék át azt, amit én.

Mert én már tudtam, milyen az, amikor az ember nem tudja, túléli-e a következő éjszakát.

Aztán egyszer csak megszűnt.

Kikerült az életünkből.

Előzetesbe került, majd börtönbe. Az ügy részleteibe nem szeretnék belemenni. Akik akkoriban Pécs környékén éltek, talán tudják, miről beszélek.

Én pedig elkezdtem lélegezni.

Először csak azt vettem észre, hogy ha írok neki, nem válaszol.

Aztán azt, hogy már nem kell mindenről beszámolnom.

Nem kell elmondanom, hova mentem. Kivel találkoztam. Mikor értem haza. Mit csináltam.

Lassan elhagytam azt a folyamatos jelentkezést, amit addig természetesnek hittem.

Aztán jött a kapcsolattartás.

A látogatások.

És egyszer csak megjelent a mentő.

A fiam már tudta.

Én még nem akartam elhinni.

Két órával később jött a telefon:

Meghalt.

Az első három nap kegyetlen volt.

Nem azért, mert hiányzott.

Hanem mert egyszer csak ott volt bennem egy olyan kérdés, amelyet ma már nehéz lenne megérteni:

Mi lesz most velem?

Ki fog engem irányítani?

Ki fog engem beszabályozni?

Ki fogja megmondani, mit csinálhatok?

Mert hiába voltam már fizikailag szabad, fejben még mindig az ő szabályai szerint éltem.

Aztán lassan felébredtem ebből.

Barátnők segítettek.

Volt, aki egy beszélgetés közben csak annyit mondott:

– Figyelj, ideje menni.

És igaza volt.

Elkezdtem menni.

És nagyon jó volt.

Csakhogy attól, hogy ő kikerült az életünkből, a sok év fájdalma és gyötrelme nem törlődött ki.

Sem belőlem.

Sem a gyerekekből.

Én csak a saját oldalamat tudom elmondani. A gyerekeim fejébe nem látok bele.

Volt, hogy nem beszéltünk erről. Volt, hogy két-három havonta egyszer előjött. Máskor hosszú ideig egyáltalán nem.

Én pedig évekig küzdöttem azzal, hogy feldolgozzam mindazt, ami történt.

Rémálmok gyötörtek.

Éveken keresztül.

Pszichológushoz jártam. Magánpszichiáterhez is. Nem bentlakásos kezelésre, hanem bejárósként.

Három évembe telt, mire végre megszűntek a rémálmok.

Három év.

És még ezután is kellett idő.

Kellett párterápia.

Kellett türelem.

És kellett egy olyan ember, aki nem azt mondta, hogy „lépj már túl rajta”, hanem ott maradt mellettem.

A jelenlegi férjem akkor még az élettársam volt, a közös gyermekünk édesapja. Az ő családja is rengeteget segített abban, hogy megpróbáljak túllendülni ezen az egészen.

A kapcsolatunk sem indult könnyen.

De kitartottunk egymás mellett.

Mert amikor az ember a gödör legalján van, két dolgot tehet.

Vagy ás még egyet maga alatt.

Vagy elkezd fölfelé mászni.

Én elkezdtem fölfelé mászni.

Bármilyen nehéz is volt.

Bármennyire fájt.

Bármennyire lassan ment.

Ma már sok év telt el.

Eljutottam oda, hogy nem álmodom vele.

Nem uralja a gondolataimat.

Nem rettegek attól, ami akkor történt.

És van még valami.

Amikor ránézek az első házasságomból született fiamra, néha felfedezek benne olyan vonásokat, amelyek az apjára emlékeztetnek.

Pár évvel ezelőtt ez rettenetesen megviselt volna.

Ma már nem.

Mert nem az apját látom.

A fiamat látom.

Az elsőszülött fiamat.

És ez óriási különbség.

Attól, hogy a gyerekeim nem élnek velem, ugyanúgy a családom részei.

És nem csak én gondolom így.

A férjem és a két közös gyermekünk számára is azok.

Nálunk ők egyenrangú családtagok akkor is, ha nem élünk egy fedél alatt.

Mert a család nem pusztán attól család, hogy mindenki ugyanazon a címen lakik.

Hanem attól, hogy összetartozunk.

Szeretnénk egyszer úgy együtt lenni, mint egy nagy, boldog család.

Ehhez idő kell.

Nekik is megvan a saját történetük, érzéseik és útjuk. Nekem is van még hova fejlődnöm.

De már nem a gödörben ülök.

Fölfelé jövök.

Talán ezért írom le most mindezt.

Nem azért, hogy sajnáljatok.

Nem azért, hogy azt mondjátok, milyen erős vagyok.

És főleg nem azért, hogy bárki megkérdezze:

„De miért nem mentél el?”

Mert ma már tudom, hogy erre nincs egyetlen egyszerű válasz.

Azért írom le, mert ha csak egyetlen ember olvassa el, aki most ugyanott tart, ahol én tartottam, és azt gondolja:

„Talán nekem is sikerülhet.”

akkor már volt értelme.

Nem szabad elfogadnunk, hogy valaki bántson minket.

Nem szabad elhinnünk, hogy semmire sem vagyunk jók.

És nem szabad elhinnünk, hogy teljesen egyedül vagyunk.

Segítséget találni néha rettenetesen nehéz.

Lehet, hogy nem akkor és nem onnan érkezik, ahonnan várjuk.

De néha egyetlen ember is elég ahhoz, hogy elinduljunk.

Az újrakezdés nehéz.

Nagyon nehéz.

De lehetséges.

És ha egyszer a gödör legalján találod magad, ne kezdj el még mélyebbre ásni.

Kezdj el fölfelé mászni.

Akkor is, ha lassan.

Akkor is, ha közben sírsz.

Akkor is, ha félsz.

Csak indulj el.

Én is elindultam.

És ma már itt vagyok.

×