A gödör felé – amikor minden jel azt mondta, hogy meneküljek

Nehéz témát hozok.

Ismét.

És ez nemcsak nekem nehéz. A gyerekeimnek is az.

Ez egy olyan történet, ami időről időre előkerül közöttünk. Van, hogy két-három havonta beszélünk róla. Van, hogy hónapokig egyáltalán nem. És van, amikor egyszerűen csak ott van közöttünk, kimondatlanul.

Én csak a saját oldalamat tudom elmesélni.

A gyerekeim fejébe nem látok bele. Nem tudom pontosan, ők mit és hogyan éltek meg, mire hogyan emlékeznek. Csak azt tudom, én min mentem keresztül – és azt, hogy közben ők is részesei voltak ennek az egésznek.

2008 tavasza

Akkor ismertem meg a barátnőm – az akkori legjobb barátnőm – testvérét.

Történetesen éppen akkor került szabadlábra.

Én pedig semmit nem tudtam róla. Még a létezéséről sem.

Egyből belezúgtam.

Úristen, milyen jóképű!

Úristen, mekkora darab állat!

Úristen, tele van tetoválásokkal!

És közben milyen visszafogott, milyen fegyelmezett…

Teljesen odáig voltam érte.

Csakhogy volt bennem egy hang, ami végig azt mondta:

Kerüld el.

Kerüld el messzire.

Én pedig mit csináltam?

Nem kerültem el.

Sőt.

Szándékosan belegyalogoltam a bajba.

Láttam a jeleket. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A rokonaim és a barátaim is szóltak.

„Nem ismered ezt az embert.”

„Mi ismerjük.”

„Kerüld el.”

„Csak baj lesz belőle.”

De én akkor Kata voltam.

És hát Katának mindig igaza van.

Önfejű voltam. Makacs. Elképesztően makacs.

Azt gondoltam, hogy ez az ember majd megvéd engem.

Mert engem addig is sokszor bántottak. Lenéztek, kinéztek. Sokszor éreztem azt, hogy nem igazán tartozom abba a közegbe, ahol felnőttem.

Én többet akartam.

Világot akartam látni.

Élni akartam.

Boldog akartam lenni.

Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy igenis ki lehet törni abból az életből.

Hát kitörtem.

Csak nem úgy, ahogy gondoltam.

Az első ütés

2008 tavaszán jött az első ütés.

Először még megmagyaráztam magamnak.

Biztos én tehetek róla.

Biztos megérdemeltem.

Biztos csak elborult az agya.

Így könnyebb volt elviselni.

Aztán jött 2009.

Állapotos lettem.

Örültünk a babának. Úgy éreztem, most már minden jó lesz.

Közben viszont egyre erősebben éreztem valamit legbelül:

Én ezt nem akarom.

Nem biztos, hogy ezzel az emberrel akarok megöregedni.

De jött a következő gondolat:

Most már nincs visszaút.

Gyerek jön.

Muszáj.

Valamit kell csinálni.

2009 májusában még elmentem Budapestre egy szakmai versenyre.

Megnyertem.

Megkaptam a bizonyítványomat, közben pedig készültünk az esküvőre.

Augusztus 15-én összeházasodtunk.

Pedig valahol legbelül már akkor tudtam, hogy ez nem helyes.

Édesapámnak is elmondtam.

– Akkor ne csináld.

– De, Apu, már egy csomó pénzt belefektettünk.

– Nem érdekel a pénz.

– De hát…

– Hallgass az érzéseidre.

Nem hallgattam.

Mentem tovább a gödör felé.

Azt hittem, majd minden megváltozik

A fiam december közepén megszületett.

Amikor mentünk haza a kórházból, azt mondta, hogy áthúzta az ágyneműt és kitakarított, hogy minden rendben legyen, mire hazaérünk.

Aztán kiderült, hogy a kutyák az ágyban aludtak, és sáros lett minden.

Én pedig csak álltam, és azt gondoltam:

Ezt nem hiszem el.

De megint elhessegettem magamtól a gondolatot.

2011 júliusának végén megszületett a lányom.

Addigra a terhességemet már folyamatos megcsalások, megalázások és bántalmazások kísérték.

Többször mondtam neki, hogy takarodjon ki az életemből.

Kértem.

Könyörögtem.

Nem bírtam tovább.

Segítséget kértem.

Nem kaptam.

A családom azt mondta:

„Magadnak kerested.”

„Akkor csináld úgy, ahogy akarod.”

Közben szépen lassan mindenkit elmart mellőlem.

A barátaimat.

A családomat.

Mindenkit.

Egyedül maradtam.

Mint a kisujjam.

Aztán elszabadult a pokol

Jött az a bizonyos januári eset.

Egy falubeli férfi átjött hozzánk. Beszélgettünk. Semmi nem történt.

A férjem viszont később megkérdezte tőle:

„Megvolt?”

Nem kapott választ.

Ez pedig elég volt ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol.

Hazajött, és ott ütött, ahol ért.

Tépte a hajamat.

Ütötte a fejemet.

Előkerült egy nagy kés.

A gyerekek ott voltak.

És őt nem érdekelte semmi.

Sem az, hogy mit látnak.

Sem az, hogy mit hallanak.

Sem az, hogy mit élnek át.

Január elsejétől harmadikáig olyan állapotban voltunk, hogy attól féltem, az egész családot megöli.

Engem is.

A gyerekeket is.

Menekülni kellett

Aztán jött egy telefonhívás.

Nem is tudtam, miről van szó.

Aludtam.

Előző éjjel hajnali kettőig ütött.

Amikor felébredtem, már olyan durván fenyegetett, hogy részletesen elmondta, hogyan fog megölni engem és a gyerekeket.

Egyetlen emberben bíztam.

A védőnőnkben.

Tudtam, hogy talán ő segíthet.

Összecsomagoltam a két gyereket.

Szinte semmink nem volt.

A védőnő segített.

Az akkori alpolgármester is.

Amikor később visszamentem, hogy összeszedjem a dolgaimat, nem volt otthon.

Aztán egyszer csak megjelent.

És újra elkezdett bántalmazni.

Olyan erővel ütött, hogy a földre kerültem.

Betörte a fejem.

Valahogy eljutottam az autóig.

Arra emlékszem, hogy beültem. Talán magamra is zártam az ajtót.

Ott ültem, remegtem, zokogtam, és azt kiabáltam:

– Elég! Hagyj békén! Ha békén hagysz, ennyi lesz!

A következő kép, amire emlékszem, hogy a nagynénémékhez vittek.

Ömlött a vér a fejemből.

Kettős látásom volt.

Fájt a nyakam, a hátam, a vesém, a hasam.

Mindenem.

Kijött a mentő.

Kijött a rendőrség is.

A körzeti megbízott pedig azt mondta, ebből nem lesz semmi, mert nincs vér.

Én pedig ott ültem a mentőben.

Vérző fejjel.

Kettős látással.

Zúzódásokkal.

És csak néztem.

Később a kórház megtette a feljelentést.

„Meg fogok változni”

A feljelentés után először visszakönyörögte magát hozzám.

Minden szépet és jót megígért.

Azt mondta, megváltozik.

Hogy minden más lesz.

Én pedig hittem neki.

Aztán amikor úgy gondolta, hogy mégsem lesz komoly következménye annak, amit tett, és azt hitte, hogy megússza, elkezdődött minden újra.

Csak már nem ugyanazon a szinten.

A bántalmazás egyre durvább lett.

Egyre félelmetesebb.

A feljelentést pedig megpróbálta velem visszavonatni.

Először elrángatott a rendőrségre, és könyörgött, hogy vonjam vissza.

Nem tettem.

Újabb részletes vallomást viszont nem mertem tenni.

Hittem neki.

És féltem tőle.

A nyomozó végül az eredeti vallomásomat vette alapul, amit korábban a körzeti megbízottnak mondtam.

Az ügy eljutott a bíróságig, és végül felfüggesztett szabadságvesztést kapott.

Sokan talán azt gondolnák, hogy ezzel vége.

Nem volt vége.

Azt, hogy nem vontam vissza a feljelentést, szépen megtorolta rajtam.

És én még mindig nem tudtam kiszabadulni.

Azt hittem, amikor egyszer már sikerült elmenekülnöm, vége.

Nem tudtam, hogy a történetnek még nincs vége.

Sőt.

A legnehezebb része még hátra volt.

×