Vannak ütések, amelyeknek nincs nyoma – mégis azok fájnak a legtovább

Megvan az az érzés, amikor úgy érzed, hogy minden és mindenki ellened van?

Amikor reggel felkelsz, elmész dolgozni, megcsinálod, amit meg kell csinálnod, mert meg kell csinálni. Próbálod a lehető legjobban csinálni, mindent megteszel azért, hogy jó legyen, aztán mégis mindig találnak valamit. Egy hibát, egy apróságot, valamit, amit másképp kellett volna. Valamit, amibe bele lehet kötni.

Tudom, normális esetben ilyenkor azt kellene mondani: oké, szóltak, legközelebb jobban csinálom.

Csakhogy ha olyan ember vagy, mint én, akkor a figyelemfelhívást nem feltétlenül jó tanácsnak fogod fel, hanem kudarcnak. Nem azt hallod, hogy „ezen változtass egy kicsit”, hanem azt, hogy „megint nem voltál elég jó”.

És onnantól már csak egy lépés az az érzés, hogy mindenki ellened van.

Hogy miért van ez így?

Szerintem rohadt egyszerű.

Ha már egészen kicsiként olyan felelősséget kapsz a nyakadba, ami nem egy gyereknek való, ha olyan dolgokért is téged vesznek elő, amikért valójában nem te lennél a felelős, akkor egy idő után kialakul benned valami: az, hogy semmi nem jó.

Én így nőttem fel.

Semmi nem volt elég jó.

Volt egy biztos pont az életemben tizennégy éves koromig, aztán ez a biztos pont megszűnt létezni. És ezt nem hibáztatásból mondom. Jól tették, hogy elmentek egy másik országba, egy másik kontinensre, és kerestek maguknak egy másik életet.

Csak éppen én nem mehettem.

Apám nem engedett.

Pedig gyerekként kimenni egy másik országba egészen más lett volna. Sokkal könnyebben megtanultam volna a nyelvet, könnyebben alkalmazkodtam volna, és talán egészen más lehetőségeim lettek volna.

De nem.

Miért?

Hát úristen, akkor nem lát?

Mert kontrollálni kellett minden lépésemet. Valamilyen szinten ez volt a mániája.

És persze ott volt anyám hozzáállása is.

Ha a két fiúnak nem lehet jó, akkor nekem se legyen jó. Ha nekik szar, akkor legyen nekem is szar.

Na, ez az a séma.

Ez az a minta, amit magammal hoztam.

Csak én a saját gyerekeimmel megpróbálom pont az ellenkezőjét csinálni.

Négy gyerekem van, és bennem mindig ugyanaz dolgozik: ha nekem szar volt, nektek legalább ne legyen az. Ha nekem nem adatott meg valami, nektek adasson meg. Ha nekem nem volt lehetőségem, nektek legyen. Ha nekem fájt, nektek ne kelljen ugyanazt végigcsinálnotok csak azért, mert „én is túléltem”.

És ezért is megkapom emberektől, hogy mekkora egy szar vagyok. Hogy rosszul csinálom, hogy ezt nem így kellene, azt nem úgy kellene.

Lehet.

De egy dolgot biztosan nem akarok továbbadni: azt, hogy ha nekem szar volt, legyen neked is az.

Mert én pontosan tudom, milyen ára van annak, amikor az ember megpróbál kitörni.

Sokan úgy beszélnek egy jobb életről, mintha ahhoz csak össze kellene csomagolni egy bőröndöt, felszállni egy repülőre, aztán kész.

Új ország, új élet, minden fasza.

Hát nem.

Kibaszott nagy áldozatok árán jutottam el oda, ahol most vagyok.

Az első házasságom katasztrofális volt. A férjem ütött-vágott, és ebben nem csak én éltem. A két gyerekem is részese volt ennek a bántalmazásnak. Ők is ott voltak, látták, átélték.

Aztán amikor ő meghalt, ott maradtam egyedül két gyerekkel, és fogalmam sem volt, hogyan tovább.

Aztán jött a második férjem, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Tényleg. Ott sem volt minden fenékig tejfel, de legalább nem ütött-vágott. A lelki terror sem volt úgy része az életünknek.

Ő inkább kimondta, amit gondolt. Néha fájt, néha kurvára nem esett jól, de kimondta.

Körülbelül ennyi.

Aztán jött egy lehetőség. Egy újabb esély arra, hogy talán feljebb lehet kapaszkodni.

Csakhogy amikor egy ilyen lehetőség azt jelenti, hogy nincs veled mind a négy gyereked, akkor ne magyarázzon nekem senki arról, milyen könnyű külföldön új életet kezdeni.

Mert ott van két gyereked, itt pedig a másik kettő, te meg állsz valahol középen, és kettéhasad a szíved.

Nem látod őket kéthetente. Nem látod őket havonta. Örülsz, ha évente egyszer összejön a találkozás.

Ha összejön.

Mert néha még az sem rajtad múlik. Néha egy nevelőszülő, egy tanácsadó vagy valaki más húzza keresztül a számításaidat. Mint ahogy most is történt.

De hogy az idei nyáron miért nem jött össze, az majd egy másik történet lesz.

Az én szemszögemből.

Most maradjunk az áldozatoknál.

Harminc-x évesen jöttem ki egy másik országba, nulla nyelvtudással. És időnként olyan kőkemény pofonokat kapok emiatt az élettől, hogy csak állok.

Beszélnek hozzám, én meg nem értem.

Mondja, csak mondja és mondja, én pedig néha még azt sem merem kimondani, hogy nem értem.

Mert szégyellem.

A saját gyerekem kiröhög. A saját férjem megjegyzi, mennyire nehéz velem a kommunikáció, mert még mindig problémáim vannak a nyelvvel. Hogy nem értem, amit mondanak, hogy elbeszélünk egymás mellett.

És tudom, hogy nem szó szerint azt mondja, hogy haszontalan vagyok.

De én mit hallok belőle?

Azt.

Hogy haszontalan vagy.

Hogy megint kevés vagy.

Hogy megint nem vagy elég jó.

Hogy ennyi idő után sem sikerült.

És amikor azt hallom, hogy „tök égő volt hallgatni ezt a szenvedést”, hát azért köszönöm szépen.

Mert neked lehet, hogy pár percig volt kellemetlen hallgatni.

Én ebben élek.

Nekem ez nem egy kellemetlen beszélgetés, hanem az életem.

És ilyenkor jön a kérdés: mi értelme az egésznek? Mi értelme annak, hogy itt vagyok? Mi értelme annak, hogy tovább csinálom? Azért, hogy tovább szenvedjek?

Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy magamra haragszom, vagy az egész világra. Hogy velem van a gond, vagy az egész világgal.

És egy pillanatra minden megszűnik létezni.

Mintha megnyílna alattam a föld.

El akarok süllyedni.

Nem akarok ott lenni.

Nem akarok létezni.

Tudod, milyen érzés ez?

Mert ilyenkor nem egyetlen mondat fáj. Nem egyetlen megjegyzés, és nem csak az az egy ember.

Egyszerre szakad rád minden.

A gyerekkor, a kontroll, az, hogy soha semmi nem volt elég jó. Az elszalasztott lehetőségek. A bántalmazás. A gyerekeid. A távolság. Az új ország. A nyelv, amit még mindig nem beszélsz úgy, ahogy szeretnéd. A szégyen, amikor nem értesz valamit. Az összes alkalom, amikor azt éreztették veled, hogy kevés vagy.

És akkor valaki kívülről odabök még egyet.

Csak egy mondatot.

Neki semmiség.

Neked pedig lehet, hogy az utolsó csepp.

Úgyhogy legközelebb, mielőtt beleállsz valakibe, akit nem is ismersz, állj meg egy pillanatra.

Különösen mielőtt belerúgsz azokba, akik külföldön élnek.

Mert fogalmad sincs, min mentek keresztül azért, hogy ott lehessenek. Nem tudod, mit hagytak hátra, és főleg azt nem, hogy kit hagytak hátra.

Nem tudod, hányszor sírtak úgy, hogy senki nem látta. Hányszor érezték magukat teljesen hülyének csak azért, mert nem értettek egy mondatot. Hányszor kellett lenyelniük a büszkeségüket, és mosolyogva bólogatni valamire, amiből talán a felét sem értették.

Nem tudod, hányszor akarták összepakolni azt a kurva bőröndöt, és azt mondani: elég, én hazamegyek.

És azt sem tudod, mekkora árat fizettek azért az életért, amire te kívülről ránézel, és két mondat alapján eldöntöd, mit kellett volna másképp csinálniuk.

Úgyhogy ne rúgj bele.

De tudod mit?

Ne rúgj bele abba sem, akit szeretsz.

Mert néha éppen a hozzánk legközelebb álló emberektől kapjuk a legfájdalmasabb ütéseket. Nem azokat, amik után kék-zöld folt marad, hanem azokat, amik kívülről talán csak egy mondatnak tűnnek.

Egy megjegyzésnek. Egy gúnyos nevetésnek. Egy „viccnek”. Egy odavetett mondatnak, amiről öt perc múlva talán már nem is emlékszel, hogy kimondtad.

Csakhogy akinek mondtad, lehet, hogy még napokkal később is hallja.

Egy idegen szavai is tudnak fájni.

De amikor attól jön az ütés, akit szeretsz, akiben megbízol, akitől azt várod, hogy melletted álljon, az egészen máshová talál.

Mert ő közel van.

Őt beengedted.

Ismeri a gyenge pontjaidat, tudja, mitől félsz, miben vagy bizonytalan, és mi az, amiért amúgy is nap mint nap harcolsz saját magaddal.

Talán pont ezért tud az ő egyetlen mondata sokkal nagyobbat ütni, mint száz idegené.

Szóval mielőtt kimondasz valamit, gondolj arra, hogy nem tudhatod, mi zajlik éppen a másik emberben.

Akkor sem, ha idegen, és néha akkor sem, ha évek óta mellette élsz.

Nem tudod, mit cipelt végig magával. Nem tudod, melyik régi sebét próbálja éppen összefoltozni. És nem tudod, hogy azon a napon mennyi kellett még ahhoz, hogy úgy érezze, megnyílik alatta a föld.

Nem azt mondom, hogy ne mondd el, amit gondolsz. Nem azt mondom, hogy soha ne szólj, ha valami bánt, vagy ha valamit rosszul csinálok.

Csak nem mindegy, hogyan.

Mert lehet igazad úgy is, hogy közben nem töröd össze a másikat.

Lehet kritikát mondani úgy is, hogy nem alázod meg.

Lehet mérgesnek lenni úgy is, hogy nem a másik legfájóbb pontjába rúgsz bele.

És lehet szeretni valakit úgy is, hogy néha eszedbe jut: attól, hogy erősnek látszik, még ugyanúgy fáj neki.

Mert vannak ütések, amelyeknek nincs nyoma a bőrön. Mégis azok fájnak a legtovább.

Főleg, ha attól kapod őket, akitől egy ölelést vártál volna. ❤️

×