Amikor megláttam a hírt, minden emlék visszajött…

Amikor megláttam a hírt arról, hogy egy budapesti II. kerületi óvodával kapcsolatban több szülő súlyos problémákról, illetve a gyermekeiket ért állítólagos fizikai és lelki bántalmazásról számolt be, egy pillanat alatt visszajött minden.

A düh. A tehetetlenség. A félelem. És az az érzés, amikor szülőként újra és újra próbálsz segítséget kérni, de közben azt érzed, hogy nem hallanak meg.

Fontosnak tartom leszögezni: nem állítom, hogy a mi évekkel ezelőtti történetünk és a most nyilvánosságra került eset között bármilyen kapcsolat lenne. A mostani ügy részleteit nem ismerem azon túl, ami nyilvánosan megjelent, és annak megítélése az illetékes hatóságok feladata.

Azért írom le a saját történetünket, mert a hír olyan emlékeket hozott felszínre bennem, amelyekről szülőként nagyon nehéz beszélni.

Mi ezt évekkel ezelőtt éltük át.

A fiam akkor még egy pici, kiscsoportos gyerek volt.

Egy idő után azt vettük észre, hogy megváltozott.

Bepisilt. Nehezen mert elaludni. Reggelente nem akart felkelni. Sokszor nem akart enni vagy inni, és gyakran volt beteg.

Természetesen önmagukban ezekből a tünetekből nem lehet megmondani, hogy pontosan mi állt a háttérben. Mi szülőként azonban akkor nagyon aggódtunk, különösen azért, mert a gyermekünk olyan dolgokat kezdett mesélni az óvodáról, amelyek számunkra rendkívül nyugtalanítóak voltak.

Azt mondta nekünk, hogy vízzel öntötték le.

Azt mondta, hogy pólóban kiküldték a hidegbe.

Volt olyan alkalom is, amikor azt mondta, hogy egy óvónő vagy egy dadus megütötte a hasát.

Ezeket a konkrét eseteket én nem láttam. A gyermekem akkori elmondását idézem fel. Éppen ezért nem szeretném utólag tényként kijelenteni azt, aminek személyesen nem voltam szemtanúja.

Azt viszont a saját fülemmel többször hallottam, ahogyan egyes dolgozók más csoportok gyerekeivel beszéltek. Volt olyan helyzet, amit én annyira elfogadhatatlannak éreztem, hogy ott helyben szóvá is tettem.

És ezután bennem szülőként kialakult egy nagyon rossz érzés.

Azt éreztem, hogy amiért én felszólaltam, annak végül a saját gyermekem láthatja kárát.

Hangsúlyozom: ez az én akkori megélésem és következtetésem volt. Nem állítom, hogy bizonyítani tudom, hogy valóban megtorlás történt.

De egy szülő számára már maga ez a félelem is borzasztó.

Nem egyszer próbáltunk segítséget kérni.

Több szülővel összefogva jeleztük az óvoda vezetésének azokat a problémákat, amelyeket tapasztaltunk, illetve amelyeket a gyermekeink elmondása alapján aggályosnak tartottunk. Kértük, hogy vizsgálják ki a történteket.

Mi úgy éreztük, hogy az általunk várt érdemi változás nem következett be.

Ezután más fórumokhoz is fordultunk. Rendőrséghez, gyermekjóléti szolgálathoz, illetve a polgármesteri hivatal felé is jeleztük az aggályainkat.

Nem szeretném azt állítani, hogy ezek a szervek „semmit nem tettek”, mert ennyi év távlatából nem rendelkezem minden akkori eljárás teljes dokumentációjával.

Azt viszont teljes bizonyossággal el tudom mondani, mi hogyan éltük ezt meg szülőként: úgy éreztük, hogy a jelzéseink ellenére nem történt olyan változás, amely megnyugtatott volna bennünket és helyreállította volna a bizalmunkat.

Volt ennek az egész történetnek egy másik oldala is, amely nagyon mélyen megmaradt bennem.

A félelem.

Voltak szülők, akik nem mertek nyíltan mellénk állni.

Volt, aki azt mondta nekünk, hogy fél attól, mi történhet, ha konfliktusba kerül az intézménnyel vagy annak dolgozóival. Leginkább attól tartottak, hogy végül a saját gyermekük kerülhet kellemetlenebb helyzetbe.

Egy szülő mondata különösen belém égett. Ő akkor – az ő szóhasználatával – azt mondta:

„Én inkább csontig nyalok az óvónőnek, csak az én gyerekemet ne bántsák.”

Ez nem az én állításom arról, hogyan működött az intézmény. Egy másik szülő akkori félelmét és saját megfogalmazását idézem azért, mert nagyon jól mutatja azt a légkört, amelyet mi akkor szülőként megéltünk.

Én viszont úgy éreztem, hogy erre képtelen vagyok.

Ha a saját gyermekemmel kapcsolatban valami aggaszt, kérdezni fogok.

Ha olyasmit tapasztalok, amit elfogadhatatlannak tartok, szóvá fogom tenni.

Akkor is, ha ebből konfliktus lesz.

És ezért érintett ennyire mélyen a mostani hír.

Nem azért, mert azt állítanám, hogy ugyanaz történt, mint velünk.

Hanem azért, mert pontosan emlékszem arra az érzésre, amikor szülőként azt gondolod: valami nincs rendben a gyermekemmel, segítséget kell kérnem – de közben attól is félsz, mi lesz, ha megszólalsz.

A mostani történetben ezért egy dolgot különösen jó volt látnom.

Azt, hogy több szülő összefogott.

Hogy egymás mellé álltak.

Hogy vállalták a nyilvánosságot, és megpróbálják elérni, hogy az általuk elmondottakat megfelelően kivizsgálják.

Mi annak idején ketten-hárman próbáltunk összefogni, és sokszor nagyon egyedül éreztük magunkat.

Ezért a most megszólaló szülőknek azt kívánom:

Tartsatok össze.

Ne hagyjátok egyedül azt a szülőt, aki ki mer állni és el meri mondani, hogy szerinte valami nincs rendben.

És közben azt is fontosnak tartom, hogy minden állítást megfelelően vizsgáljanak ki, minden érintettet hallgassanak meg, és végül bizonyítékok alapján derüljön ki, pontosan mi történt.

Mert ezek nagyon súlyos ügyek.

A gyerekek pedig nem tudnak úgy kiállni magukért, ahogyan mi, felnőttek.

Nekünk kell figyelnünk rájuk.

Nekünk kell észrevennünk, ha egy kisgyerek viselkedése hirtelen megváltozik. Ha bepisil. Ha rosszul alszik. Ha nem akar enni. Ha nem akar reggel elindulni. Ha fél valamitől.

Ezeknek természetesen rengeteg különböző oka lehet.

De ha egy gyerek beszélni kezd arról, hogy valami rossz történt vele, azt komolyan kell venni, meg kell hallgatni, és szükség esetén szakemberekhez kell fordulni.

Nagyon sok erőt és kitartást kívánok azoknak a szülőknek, akik most kiálltak a gyermekeikért.

Azt kívánom, hogy az ügyet alaposan, tisztességesen és minden érintett jogait tiszteletben tartva vizsgálják ki.

A gyermekeknek pedig mindenekelőtt nyugalmat, biztonságot és – amennyiben szükségük van rá – megfelelő segítséget kívánok ahhoz, hogy fel tudják dolgozni mindazt, amit átéltek.

És azt kívánom, hogy egyetlen gyermeknek se kelljen félnie attól a helytől, ahová a szülei reggel bizalommal beviszik.

Egy gyermek biztonsága nem függhet attól, hogy a szülője hallgat-e vagy mer-e kérdezni.

Egy óvodában a gyermeknek biztonságban kell lennie.

Ennek nem kérésnek kellene lennie.

Ennek alapnak kellene lennie.

×