Hogyan ismerkedtünk meg? – Egy véletlen este története

Sokan kérdezték már tőlünk, hogyan ismerkedtünk meg.

Gondoltam, elmesélem.

Nem egy klasszikus romantikus történet. Nincs benne nagy terv, nincs előre megírt forgatókönyv. Csak két ember, akik akkor még egyáltalán nem gondolták volna, hogy tizenkét évvel később is egymás mellett lesznek.

2014 júniusát írtunk.

Akkoriban friss özvegy voltam. Egy nehéz időszak után próbáltam újra megtalálni önmagam. Nem kerestem komoly kapcsolatot, nem akartam semmit megtervezni. Egyszerűen csak éltem az életemet, és próbáltam újra jól érezni magam.

Kint voltam a pécsi Sétatér Fesztiválon egy barátomnál. Ő szinte egész nap főzött, én pedig időről időre odamentem hozzá beszélgetni. Mindig jól éreztük magunkat együtt, rengeteget nevettünk.

Megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy este találkozunk, aztán majd kitaláljuk, hogyan folytatjuk az estét.

Ahogy elindultam a Szent István térről a Széchenyi tér felé, egyszer csak megláttam őt.

Ő is rám nézett.

Én is visszanéztem.

És ennyi kellett.

Amikor odaértem a barátnőmhöz, csak annyit mondtam:

– Figyelj… most lehet, hogy hülyének nézel, de találkoztam egy nagyon jóképű sráccal, és ezt az embert még egyszer látnom kell.

Persze nevetett rajtam.

Én viszont komolyan gondoltam.

Visszamentünk.

Megálltunk az egyik boros standnál, beszélgettünk, én pedig közben folyamatosan figyeltem a tömeget.

Már kezdtem feladni, amikor egyszer csak megláttam.

Egy baráti társasággal volt.

Reménykedtem benne, hogy odajönnek hozzánk. Ha nem így történt volna, szerintem előbb-utóbb én léptem volna oda hozzá.

Végül nem kellett.

Odajöttek.

Elkezdődött egy beszélgetés, ami valahogy az első pillanattól természetesen ment. Nem kellett erőlködni, nem kellett megjátszani magunkat.

Néhány óra múlva már együtt folytattuk az estét.

Beszélgettünk, nevettünk, ittunk még egy pohár bort.

A többi részét pedig meghagyom a fantáziátokra. 😄

Pár órával később, amikor elbúcsúztunk, szóba került a telefonszámcsere.

Ő fel akarta írni a saját számát, de én valamiért úgy voltam vele, hogy nem akarok nyomulni.

Azt gondoltam:

Ha akar még találkozni velem, majd keres.

Így én írtam fel a telefonszámomat egy kis papírra, ő pedig zsebre tette.

Ahogy később hazafelé mentem, már kezdtem megbánni.

Ott motoszkált bennem:

Miért nem kértem el az ő számát?

Mi van, ha nem is fog keresni?

Mi van, ha reggelre már nem is emlékszik erre az egészre?

Próbáltam elengedni.

Azt mondtam magamnak: ha akar valamit, úgyis jelentkezik.

Másnap délelőtt aztán jött egy üzenet:

„Szia! Emlékszel még rám? Tudnánk beszélni? Jó volt az este.”

Hát én teljesen megőrültem. 😄

A lányom akkor otthon volt velem. Berohantunk Pécsre, mert akkor még feltöltőkártyás telefonom volt, és gyorsan fel kellett töltenem, hogy fel tudjam hívni.

Persze amikor hívtam, nem vette fel.

Én pedig már elkezdtem mindenfélét gondolni.

Aztán egyszer csak visszahívott.

– Ne haragudj, meetingben voltam.

Megbeszéltük, hogy még aznap este találkozunk.

Az Árkád tetején találkoztunk Pécsen, a Media Markt felőli résznél.

A mozgólépcsőn felfelé menet természetesen jöttek a tipikus női gondolatok:

Úristen, miért nem vasaltam ki a hajam?

Miért nem sminkeltem jobban?

Mi lesz, ha most meglát, és nem is tetszem neki?

Aztán megláttam.

És jött a következő probléma:

Most hogyan köszönjek?

Kezet fogjak? Puszit adjak? Megöleljem? Vagy csak simán mondjam azt, hogy szia?

Végül maradt a legegyszerűbb:

– Szia.

Ott álltunk egymással szemben, és egy darabig csak néztük egymást.

Mintha mindketten ugyanarra gondoltunk volna:

Na jó… akkor most mi legyen? 😄

Aztán természetesen oldódott a helyzet.

Beszélgettünk.

És valahogy már akkor éreztük, hogy ebben talán több van.

Pedig eredetileg egyikünk sem akart komoly kapcsolatot.

Ő is egy nehéz kapcsolatból jött.

Én is.

Mindketten hoztuk magunkkal a saját történetünket és a saját sebeinket.

Azt mondtuk, majd lesz valami.

Nem terveztünk előre.

Aztán két hét múlva már pontosan tudtuk, hogy ez több egyszerű ismerkedésnél.

A kapcsolatunk kezdetének 2014. június 11-ét tekintjük.

Az első estét.

Azt a véletlen találkozást a Sétatéren.

Azóta eltelt tizenkét év.

Két közös gyermek.

Rengeteg közös élmény.

Nevetés.

Könnyek.

Viták.

Nehéz időszakok.

És rengeteg olyan pillanat, amiért hálásak vagyunk.

Nem azért lett a mi történetünk különleges, mert minden tökéletes volt.

Hanem azért, mert a tökéletlenségeinkkel együtt is egymást választottuk.

Utólag sokszor belegondolok:

Mi lett volna, ha azon az estén nem nézek vissza?

Ha nem megyek vissza?

Ha nem adom oda azt a telefonszámot azon a kis papíron?

Lehet, hogy semmi.

Lehet, hogy minden ugyanígy alakult volna.

Ezt már sosem tudjuk meg.

De egy biztos.

Néha az élet legfontosabb pillanatai egészen apró dolgokon múlnak.

Egy visszanézésen.

Egy mosolyon.

Egy találkozáson.

A többit pedig már mi írtuk tovább. ❤️

×