Egy vacsora, egy desszert és egy kedves pillanat Kleve-ben 🍽️❤️

Pár nappal ezelőtt kettesben látogattunk el Kleve-be, egy kellemes vacsorára. Pontosabban vacsorának indult, de végül sokkal több lett belőle.

Nagy meglepetésünkre teljesen tele volt a parkoló. Az étterem zsúfolásig megtelt vendégekkel, minden asztal foglalt volt, a pincérek folyamatosan jöttek-mentek. Jó érzés volt ezt látni, mert mindig örülünk annak, amikor egy étterem ennyire népszerű.

Mi általában a nyugodtabb időszakokat választjuk. Olyankor szeretünk menni, amikor már elmúlt a nagy ebédidős roham vagy még nem kezdődött el az esti csúcs. Most viszont teljesen más arcát mutatta a hely.

Nyüzsgött.

Élt.

Pont ettől volt különleges.

Ezúttal nem a kedvenc főpincérünk fogadott bennünket, hanem egy olyan kollégája, akivel korábban még nem találkoztunk.

Elsőre kicsit komolynak, talán mogorvábbnak tűnt.

Egy pillanatig sem vettük magunkra.

Vendéglátósként pontosan tudom, milyen érzés, amikor egyszerre rengeteg emberre kell figyelni. Ilyenkor az ember fejében egyszerre húsz dolog jár, ezért teljesen természetes, ha valaki feszültebbnek tűnik.

Mi inkább élveztük az estét.

Ahogy mindig, most is fantasztikus volt a vacsora.

Náluk egyszerűen még nem csalódtunk.

Persze desszert nélkül nem lehetett hazamenni.

A férjem szinte mindig ugyanazt rendeli: palacsintát fagyival és csokoládéöntettel.

Én most valami újat szerettem volna kipróbálni.

Találtam is egy desszertet, amelynek a leírását... nos... nem olvastam el elég figyelmesen.

Annyit láttam, hogy dió és tojáslikőr.

Fejben már egy finom süteményt képzeltem magam elé.

Aztán megérkezett.

Kiderült, hogy nem sütemény volt.

Hanem diós fagylalt tojáslikőrrel.

Én pedig sem a dióért, sem a fagylaltért nem rajongok különösebben.

Ha már kikértem, természetesen megettem.

Nálunk az a szabály, hogy nem hagyunk hátra ételt.

És milyen jól tettem!

Sokkal finomabb volt, mint amire számítottam.

Bár bevallom, a tojáslikőrből én még egy kicsit többet is el tudtam volna képzelni rajta.

Már fizetni készültünk, amikor megérkezett a kedvenc pincérünk.

Mosolyogva odafordult a kollégájához, és megemlítette neki, hogy mi Magyarországról érkeztünk, rendszeresen visszajárunk hozzájuk, és hogy én egy kicsit beszélek horvátul.

A kollégája arca egy pillanat alatt megváltozott.

Az addigi komoly tekintetet mosoly váltotta fel.

– Magyarok vagytok?

– Igen.

– És tudtok horvátul?

– Egy picit.

Látszott rajta az őszinte meglepetés.

Beszélgettünk egy kicsit, szóba került a magyar konyha is.

Természetesen hamar egyetértettünk abban, hogy a gulyás méltán híres.

Indulás előtt még egyszer elköszöntem tőle:

– Doviđenja!

Egy pillanatra teljesen megdöbbent.

Aztán elmosolyodott.

Ez csak néhány másodperc volt.

Mégis nagyon sokat jelentett.

Külföldön élve én is pontosan tudom, milyen érzés, amikor valaki váratlanul a saját anyanyelvemen szól hozzám.

Egy pillanatra olyan, mintha az ember egy kis darab otthont kapna.

Talán ezért maradt meg bennem ennyire ez az este.

Nem történt semmi rendkívüli.

Nem volt nagy esemény.

Csak néhány kedves szó.

Egy mosoly.

Egy desszert, amit majdnem félreértettem.

És egy apró emberi pillanat, amely miatt még szebb lett ez az este.

Biztos vagyok benne, hogy amikor legközelebb visszatérünk Kleve-be, már nem egy komoly tekintet fog fogadni bennünket.

Hanem egy ismerős mosoly.

És talán újra elhangzik majd egy kedves szó horvátul.

×