Édesapám ❤️

Édesapám nem volt egy könnyű eset. Sokszor feszült volt, és lobbanékony ember hírében állt. Ennek ellenére mindig próbálta kimutatni a szeretetét, még akkor is, ha ez nem ment neki könnyen.

Édesanyám próbált neki utat mutatni abba az irányba, milyen az, amikor nyugalom és béke van. Amikor nem kell állandóan készenlétben élni, mert nem lesz mindig baj. Talán azért volt ez neki olyan nehéz, mert úgy nőtt fel, hogy nem sok szeretet jutott neki.

Az ő édesapja a második világháborúban harcolt, majd hadifogságba került. Amikor hazatért, menekülnie kellett Magyarországra. Azok az évek mély nyomot hagytak benne, és valószínűleg ez is hatással volt arra, milyen apa lett később.

Édesapám dísznövénytermesztőként kezdte a pályafutását, később pedig precíziós öntőként dolgozott tizenhét éven keresztül. Imádta a természetet, a növényeket, és szinte kívülről ismerte Pécs minden utcáját. Ha valaki útbaigazítást kért tőle, biztos lehetett benne, hogy célba ér.

Hihetetlenül intelligens ember volt. Rengeteget olvasott, szerette a történelmet, a matematikát, állandóan rejtvényeket fejtett, és szinte mindenről volt valamilyen érdekes története.

A szeretet kimutatása azonban nem ment neki könnyen.

De mindig próbálkozott.

És ma már úgy érzem, ez számít igazán.

Gyerekkoromból az első emlékeim közé tartozik, amikor édesanyám halkan rám szólt:

– Maradj csendben, mert apád alszik. Egy hete most jött haza, este pedig újra dolgozni megy.

Sokszor alig láttam.

Ha otthon volt, többnyire aludt, vagy éppen fáradt volt a rengeteg munka miatt. Előfordult, hogy 24, 48, sőt akár 72 órát is munkában töltött.

Később, amikor az öntöde bezárt, nyugdíjba kényszerült. Nem volt könnyű számára az átállás, de hamar megtalálta a helyét. Megtanult főzni, sütni, gondozta a kertet, és mindig talált magának valamilyen elfoglaltságot.

A környéken sokan elsőre mogorvának tartották.

Aztán amikor beszélgetni kezdtek vele, rájöttek, hogy egészen más ember rejtőzik a komoly tekintet mögött.

Imádtam hallgatni a történeteit.

Órákig tudott mesélni az öntödéről, az olvadó vasról, a katonai éveiről, a régi világról és mindenről, ami érdekelte.

Sajnos a hosszú évek kemény munkája és a napi két-három doboz cigaretta végül megtette a hatását.

Érszűkület, tüdő- és szívbetegség, majd reumatoid artritisz következett.

Végignézni mindezt borzasztó volt.

Mindössze ötvenkilenc éves volt, amikor örökre elaludt.

A mai napig nehéz erről beszélnem.

Nagyon hiányzik.

Amit a legjobban sajnálok, hogy nem mondtam el neki elégszer, mennyire szeretem. Nem mondtam el neki elégszer azt sem, milyen büszke vagyok rá.

Pedig az voltam.

És ma is az vagyok.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban megértem őt.

Gyerekként a szigorát láttam.

Felnőttként már azt az embert, aki egész életében a családjáért dolgozott, aki a saját terheit cipelte, és aki úgy próbált szeretni, ahogy azt ő maga megtanulta.

Nem volt tökéletes.

De ki az?

Ma már nem a hibáira emlékszem.

Hanem arra az apára, aki munkával, gondoskodással és kitartással mutatta ki a szeretetét.

Ha ennek a történetnek van egyetlen üzenete, akkor talán ez:

Ne várjuk meg, amíg túl késő lesz.

Mondjuk ki azoknak, akiket szeretünk, hogy mit jelentenek nekünk.

Öleljük meg őket.

Hallgassuk meg a történeteiket.

Mert egyszer eljön az a nap, amikor már csak az emlékeink maradnak.

Én már nem mondhatom el édesapámnak még egyszer, mennyire szeretem.

De remélem…

Valahol tudja.

Hiányzol, Apa. ❤️

×