Az első hétvége otthon – avagy a diabétesz nem ismeri a hétvégét!

Két hét kórház, rengeteg tanulás, egy hajnali szenzorcsere és az első éles bevetés az inzulinpumpával.

Két hét kórházi bentlét és közel két hét intenzív diabéteszoktatás után pénteken végre hazaengedték a gyerkőcöt! ❤️

El sem tudom mondani, milyen jó érzés volt végre hazamenni. A saját ágyunk, a saját otthonunk, és az, hogy újra együtt lehet a család.

Persze csütörtökön a doktornő még mosolyogva megjegyezte:

– A hétvégén úgyis beszélünk!

Én meg magamban: ugyan miért beszélnénk? Mindent megtanultunk, minden rendben lesz! 🤣

Hát persze… Én, kis naiv! 😂

Első kaland: szenzorcsere hajnali négykor

Szombat hajnalban egyszer csak megszólalt a készülék.

Sípolt, jelzett, reklamált.

Elvesztette a kapcsolatot a vércukormérő szenzorral.

Mi pedig, mint két frissen kiképzett diabéteszszakértő, elővettük a leírást, és szépen végigcsináltuk a szükséges lépéseket.

Csakhogy a szenzor nem akart visszacsatlakozni.

Mondom, sebaj! Úgyis aznap kellett volna cserélni. Akkor cseréljük ki most!

És így is történt.

Hajnali négykor. 🤣

Mert hát mikor máskor lenne ideális egy kis technikai továbbképzés?

Szerencsére sikerült, és mehettünk tovább.

Azt hittük, ezzel letudtuk a hétvégi izgalmakat.

Hát nem egészen!

Második kaland: amikor 300 fölé megy a vércukor

Éppen dolgoztam, amikor csörgött a telefonom.

– A gyerek cukra 300 fölött van!

Ez körülbelül 16,7 mmol/l, vagyis jóval magasabb a kívánatos értéknél.

Na, itt azért már egy kicsit komolyabbra fordult a helyzet.

Jöttek a kérdések.

Mit evett? Mennyit evett? Mennyi szénhidrátot számoltunk? Mindent jól mértünk le?

Elmondtam, amit tudtam, de mivel éppen dolgoztam, nem láttam pontosan, mi történt otthon.

A vércukor pedig nem akart lejjebb menni.

Így elérkezett az első alkalom, amikor fel kellett hívnunk a diabéteszes csapat központi segélyvonalát.

Igen, ilyen is van! ❤️

Ha bármi gond adódik, elérhetjük a diabéteszes szakembereket, akik segítenek eldönteni, mi a teendő.

Ha pedig valódi vészhelyzet alakul ki, természetesen azonnal mentőt kell hívni.

Szerencsére nálunk most nem volt akkora baj.

Telefonon elmagyarázták, hogyan tudjuk az inzulinpumpával, a kezelési tervnek megfelelően korrigálni a magas vércukrot.

Ez a rész valahogy kimaradt az oktatásból. Vagy a rengeteg új információ között egyszerűen nem rögzült eléggé. 😅

A fiunk inzulinpumpát használ, amit egy speciális, telefonhoz hasonló készülékkel tudunk vezérelni.

Ezen keresztül adjuk meg az étkezésekhez szükséges adatokat és az előírt korrekciókat is.

Most már ezt is megtanultuk!

Egy újabb helyzet, amit sikerült megoldanunk. 💪

Harmadik kaland: a doktornőnek igaza lett

Este, a megbeszélt időpontban megcsörrent a telefon.

A doktornő volt az.

És akkor eszembe jutott a csütörtöki mondata:

– A hétvégén úgyis beszélünk!

Hát, tényleg beszéltünk! 🤣

De tudjátok, mi volt az egészben a legjobb?

A doktornő azt mondta, hogy nagyon jól csináltunk mindent! ❤️

Elmagyarázta, hogy ez most a tanulási időszak. Teljesen természetes, hogy még vannak kérdéseink, és olyan helyzetek is előfordulnak, amelyekkel eddig nem találkoztunk.

Nem kell pánikba esnünk.

Ha bizonytalanok vagyunk, hívjuk őket.

Azt is elmondta, hogy látszik rajtunk, mennyire odafigyeltünk az oktatáson, és hogy a fiunk is szépen betartja az új szabályokat.

Ez pedig hihetetlenül jólesett.

Mert hiába tanultunk két héten keresztül, egészen más a kórházban, szakemberek mellett gyakorolni, mint otthon, ahol már nekünk kell meghoznunk a mindennapi döntéseket.

Most még minden új. De ez nem marad mindig így.

Nem fogok hazudni.

Most még néha görcsölünk. Néha talán túlzottan is aggódunk.

Figyeljük az értékeket, ellenőrizzük a szénhidrátokat, és minden csipogásra azonnal odakapjuk a fejünket.

Van, amit kétszer is megnézünk.

Néha háromszor. 😅

De egyre több mindent értünk.

Egyre több helyzetet tudunk megoldani.

És minden ilyen nap után egy kicsit magabiztosabbak leszünk.

Biztos vagyok benne, hogy ami ma még ijesztő és szokatlan, az idővel a mindennapjaink természetes részévé válik.

Egyszer majd úgy cserélünk szenzort, számolunk szénhidrátot vagy kezelünk egy magasabb vércukorértéket, hogy már nem görcsölünk rá minden mozdulatra.

Persze továbbra is figyelni kell majd.

A diabétesz nem megy szabadságra, és hétvégén sem tart szünetet.

De mi is egyre ügyesebbek leszünk.

Ahogy mondani szokták: minden kezdet nehéz.

És ez most különösen igaz.

Egy üzenet a diabéteszes gyermekek szüleinek 💙

Szeretnék valamit üzenni mindazoknak, akik most ugyanott tartanak, ahol mi.

Akik nemrég kapták meg a diagnózist.

Akik még a kórházi ágy mellett ülnek, és próbálják felfogni, mi történt.

Akik éppen az első szenzorcserétől, az első otthoni éjszakától vagy az első váratlanul magas vércukorértéktől félnek.

Nem vagytok egyedül!

Sokan vagytok.

Sokan vagyunk.

És egyikünknek sem kell az első naptól mindent tökéletesen tudnia.

Lehet kérdezni.

Lehet bizonytalannak lenni.

Lehet segítséget kérni.

Sőt, kell is, amikor szükség van rá.

És van még valami, amit nem lehet elégszer elmondani.

Anyák, apák! Ne hibáztassátok magatokat azért, mert a gyermeketek 1-es típusú diabéteszes lett!

Nem azért történt, mert valamit rosszul csináltatok.

Nem azért, mert túl sok édességet evett.

Nem azért, mert nem voltatok elég jó szülők.

Az 1-es típusú diabétesz autoimmun betegség.

Nem a ti hibátok!

Mi is most tanuljuk ezt az új életet.

Két hete még azt sem tudtuk, mi vár ránk.

Most pedig már itthon vagyunk.

Szenzort cserélünk hajnali négykor, megtanuljuk a pumpa kezelését, telefonon egyeztetünk az orvosokkal, és közben próbálunk újra egy kicsit normális családi életet élni.

Nem mindig könnyű.

De haladunk.

Lassan, lépésről lépésre, együtt.

Mert a diabétesz mostantól az életünk része, de nem ez fogja meghatározni, kik vagyunk, és milyen életet élhet a fiunk. ❤️

És ha az első otthoni hétvégén már ennyi mindent megtanultunk, kíváncsian várom, mit tartogat a következő! 🤣💙

Folytatjuk…

×