Az eljegyzésünk története – amikor egy egyszerű randinak indult

Amikor megismerkedtünk Csabival, egyikünk sem gondolta volna, hogy ebből egyszer közös élet lesz.

Aztán teltek a hetek, és egyre inkább éreztük, hogy ez több annál, mint aminek az elején gondoltuk.

Július elején megbeszéltünk egy randit.

Én teljesen hétköznapi programra számítottam.

A fejemben mindenféle ötlet megfordult. Gondoltam, bemegyünk Pécsre, sétálunk egyet, felmegyünk a TV-toronyhoz, elmegyünk az állatkertbe, esetleg beülünk valahova.

Valami egyszerű program, ahol csak együtt vagyunk.

Persze az sem zavart volna, ha otthon maradunk. Akkor még annyira az elején voltunk, hogy már az is elég volt, ha kettesben lehettünk, beszélgettünk, filmet néztünk és egymásra figyeltünk.

Csabi azonban máshogy tervezett.

Bementünk Pécsre, és csak sétáltunk a városban.

Aki ismeri Pécset, annak könnyebb elképzelni a helyszínt. A Konzum Áruház és a Széchenyi tér között van egy hosszabb sétálóutca. A régebb óta pécsiek talán még a Pinokkió Játékáruházra is emlékeznek.

Na, azzal szemben volt egy ékszerbolt.

És egyszer csak betértünk oda.

Én pedig csak néztem.

Fogalmam sem volt, mit keresünk ott.

Nézegettük a gyűrűket, egyik szebb volt, mint a másik.

Aztán Csabi megkérdezte:

– Melyik tetszik?

Én csak néztem rá.

– Hát… mindegyik szép.

Persze amikor már tényleg választani kellett, mutattam néhányat.

De előtte azért feltettem a számomra legfontosabb kérdést:

– És mekkora keretben gondolkodsz?

Ő pedig csak annyit mondott:

– Ne foglalkozz vele.

Na, hát én erre rögtön rávágtam:

– Ne szórakozz már! Nehogy én itt mutassak egy több százezres gyűrűt, aztán csak nézz rám, hogy ezt most komolyan gondoltam-e. 😄

Nem akartam, hogy azt gondolja rólam, elvárom, hogy valaki azonnal vagyonokat költsön rám. Főleg úgy, hogy akkor még alig ismertük egymást.

Ezért inkább visszafogtam magam, és olyan gyűrűket nézegettem, amelyekről úgy gondoltam, hogy reálisak lehetnek.

Nem azért, mert ne tetszettek volna a drágább vagy különlegesebb darabok.

Egyszerűen nem az ár számított.

Hanem a gesztus.

Végül választottam.

Felpróbáltam néhány gyűrűt, és talán a harmadik vagy negyedik lett az igazi.

Pont jó volt az ujjamra.

Csabi pedig megkérte az eladónőt, hogy tegye félre, mert később visszajön érte.

Én pedig csak álltam és néztem.

A hölgy mosolygott.

Utólag belegondolva valószínűleg ő már pontosan tudta, amit én akkor még nem.

Ezután tovább sétáltunk a városban, ettünk valamit, beszélgettünk, jól éreztük magunkat.

Aztán még aznap délután Csabi előállt egy újabb ötlettel.

– Mi lenne, ha elmennénk valahova wellnesselni?

Én csak pislogtam.

Wellness?

Velem?

Egy egész hétvégére?

Persze örültem neki, csak meglepett.

Mondta, hogy ajánlottak neki egy helyet Baranya megyében: a Puchner Kastélyt Bikalon.

Én még soha nem jártam ilyen helyen.

Kastélyszálló, wellness, kényeztetés…

Nekem ez teljesen új világ volt.

– Hát jó, miért is ne?

Aztán kiderült, hogy nem véletlenül pont ezt a hétvégét választotta.

Az egy hónapos évfordulónkra szerette volna.

Csütörtöktől vasárnapig terveztük az utat.

Eljött értem, elköszöntem a családtól, és elindultunk.

A gyerekek persze örültek.

Nem azért, mert nem szerettek volna velem lenni, hanem mert pontosan tudták, hogy anya egy kicsit szigorúbb, mint a mama. 😄

Nekik is jól jött egy kis lazítás.

Megérkeztünk Bikalra.

És onnantól kezdve tényleg olyan volt, mintha egy másik világba csöppentünk volna.

Wellness, szauna, jakuzzi, pihenés.

Sokat nevettünk.

Sétáltunk a kastély hatalmas kertjében, néztük a tavakat és a gyönyörű hattyúkat – amelyeket azóta is imádok –, és felfedeztük a hely minden kis zugát.

Rengeteg képet készítettünk.

Egyszerűen csak élveztük, hogy ott vagyunk.

Aztán eljött a péntek este.

Csabi külön szólt, hogy aznap este csinosan öltözzek fel, mert séfvacsora lesz, és arra azért illik egy kicsit elegánsabban megjelenni.

Hát Kata összekapta magát. 😄

Felvettem a legszebb felsőmet, egy szép nadrágot, egy kis ékszert, elkészítettem a hajamat.

Aztán szépen felöltözve, kézen fogva lesétáltunk vacsorázni.

És akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez az este nem egyszerűen egy vacsora lesz.

Igazi séfvacsora volt.

Előétel, leves, főétel és minden, ami ilyenkor hozzátartozik.

Mi pedig ott ültünk, beszélgettünk és élveztük az estét.

Aztán körülbelül a második fogás után Csabi egyszer csak összeszedte a bátorságát.

Felállt.

Odajött mellém.

És elkezdett beszélni.

Na, innentől kezdve szerintem az egész étterem minket figyelt.

Mindenki érezte, hogy itt valami történik.

Én pedig teljesen zavarban voltam.

Annyira izgultam, hogy természetesen sikerült a lehető legromantikusabb pillanatba beletennem egy teljesen oda nem illő kérdést.

Egyszer csak elkezdtem szagolgatni.

Majd odafordultam hozzá:

– Ne haragudj… te ettél abból a hagymás valamiből?

Csabi rám nézett.

– Igen.

– Jó, csak érzem.

Na, itt azért néhányan elkezdtek nevetni körülöttünk. 🤣

Szegény próbálta folytatni a romantikus mondandóját, én pedig közben csak még jobban zavarba jöttem.

De összeszedte magát, és folytatta.

Eltelt még néhány perc, amikor egyszer csak megszólalt mellettünk egy néni.

Hatalmas egyéniség volt.

– Na, mit akarsz még mondani? Ne húzd már az időt, hallani akarjuk a választ!

Persze ettől mindketten még jobban zavarba jöttünk.

Aztán végül elhangzott a kérdés:

– Lennél a feleségem?

És abban a pillanatban minden más megszűnt körülöttem.

Szerintem fél másodpercig sem gondolkodtam.

– Igen.

Nem kellett mérlegelnem.

Nem kellett átgondolnom.

Egyszerűen jött belőlem.

Természetesen mindenki gratulált.

A körülöttünk ülők mosolyogtak és velünk együtt örültek.

Mi pedig szépen visszatértünk a vacsorához.

Bár őszintén megmondom, én onnantól már nem igazán tudtam enni.

Annyira megilletődtem.

Persze a desszert azért még lecsúszott.

Mert az finom volt. 😄

Utólag visszagondolva pontosan ilyenek voltunk már akkor is:

Csabi megtervezte a romantikus pillanatot, én pedig gondoskodtam róla, hogy azért ne legyen túlságosan tökéletes. 🤣

A vacsora után még körbenéztem a svédasztalnál is, hátha találok valami finomságot, mert valljuk be: a romantika mellett néha az ember gyomra is megszólal.

A halas ételekkel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni, úgyhogy kerestem magamnak valami kis nasit, és azzal próbáltam bepótolni a vacsorát.

De nem az étel maradt meg bennem ebből az estéből.

Hanem az érzés.

Ahogy ott állt mellettem.

Az, hogy megadta a módját.

Az, hogy volt benne valami abból a régi romantikából, amelyről talán sokan álmodozunk kislányként.

Nekem ez egy ilyen pillanat volt.

És bár ez már a második lánykérésem volt az életemben, mégis erre fogok mindig a legszebbként visszagondolni.

Az esküvőnk története pedig külön fejezet lesz.

Mert az sem volt egyszerű út.

Voltak halasztások.

Változások.

Kanyarok.

De az már egy másik történet. ❤️

×