Ahogy én emlékszem a mamára

Amikor megismertem az anyósomat, egy igazi energiabomba volt. Ránézésre senki sem mondta volna meg, hány éves. Folyton jött-ment, szervezett, intézkedett, és mindig akadt valami dolga.

Sokszor eszembe juttatta az édesapámat – csak éppen női kiadásban.

A különbség csupán annyi volt, hogy ő diplomás építészmérnök volt, és kiváló szakemberként ismerték.

Így él ma is az emlékeimben.

Erős.

Határozott.

Karizmatikus nőként.

A fia volt számára a legfontosabb ember a világon.

És melyik anya ne féltené a gyermekét?

Ez teljesen természetes.

Ugyanakkor hagyta, hogy a saját útját járja. Tudta, hogy néha el kell esni ahhoz, hogy az ember később fel tudjon állni.

Erős és független nő volt.

Tele érzésekkel.

Még akkor is, ha ezeket ritkán mutatta ki.

Voltak titkai is, amelyekre én is csak hosszú évekkel később jöttem rá.

De azok már egy egészen másik történethez tartoznak.

Ha valahová menni kellett, kívülről tudta az utcaneveket. Pontosan ismerte, melyik hivatal hol van, és mit hol lehet elintézni.

Olyan volt, mint egy két lábon járó GPS.

És egy lexikon egyszerre.

Rengeteg történetet mesélt.

Olyan történeteket, amelyekből mindig lehetett valamit tanulni.

Határozott volt.

És makacs.

Na jó…

Ebben azért nem különböztünk egymástól túl sokban.

Van egy mondás, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.

Mi valahogy mégis megfértünk.

Persze egyikünk sem szerette könnyen beismerni, ha a másiknak volt igaza.

Egy dolog azonban biztos volt.

Senki sem bánthatta sem őt, sem engem.

Ha valaki kívülről támadott minket, azonnal összezártunk.

Egymásért tűzbe mentünk volna.

Akkor is, ha néhány perccel korábban még valami teljesen jelentéktelen apróságon vitatkoztunk.

Azt mondják, lakva ismerszik meg az ember.

És bajban derül ki igazán, ki az, aki fontos számunkra.

Amikor beteg lett, én az utolsó pillanatig mellette maradtam.

Volt egy újszülöttem.

És egy hároméves gyermekem.

Ennek ellenére számomra természetes volt, hogy gondoskodom róla.

Nem kötelességből.

Hanem szeretetből.

És ezt ő is tudta.

Amikor utoljára kórházba került, magához hívott, majd azt mondta:

„Sajnálom, hogy félreismertelek. Te vagy az, akire mindig számíthattam. Vigyázz a fiamra és az unokáimra.”

Ezek a szavak a mai napig a fülemben csengenek.

Valahányszor eszembe jutnak, könny szökik a szemembe.

Én pedig – ahogy mindig – megpróbáltam egy kis humorral elrejteni a fájdalmamat.

Pedig belül rettenetesen féltem.

Attól, hogy talán ez az utolsó beszélgetésünk.

Mosolyogva csak ennyit válaszoltam:

– Tudja, hogy én vagyok az a hisztis, néha bolond nő… De ha baj van, mindig itt vagyok. Nem hagyom magára. Megígérem, hazahozom a kórházból.

Sajnos ezt az ígéretemet nem tudtam betartani.

Még ma is meg kell állnom egy pillanatra, amikor idáig érek.

Hiányzik.

Nagyon.

Sokan azt mondják, hogy az anyós és a meny ritkán jön ki egymással.

Mi sem voltunk kivételek.

Volt, hogy tényleg olyanok voltunk, mint a kutya és a macska.

Vitatkoztunk.

Makacskodtunk.

Néha napokig duzzogtunk.

De ha ma valaki megkérdezné, milyen anyósom volt, egy pillanatig sem gondolkodnék.

Azt felelném:

Ő volt a legjobb anyós, akit csak kívánhattam volna.

A mai napig fáj, hogy nem sikerült hazahoznom a kórházból.

Akkor úgy éreztem, mindent megtettünk, amit csak lehetett.

A férjemmel minden nap mellette voltunk.

Próbáltunk segíteni.

Kérdeztünk.

Intézkedtünk.

És a lehetőségeinkhez mérten harcoltunk érte.

Ma már tudom, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudunk irányítani.

Talán ezt volt a legnehezebb megtanulnom.

Az elengedést.

Mert ha ezt nem tanuljuk meg, a harag és a fájdalom lassan felemészt bennünket.

Egy dologban azonban ma is teljesen biztos vagyok.

Mi a férjemmel akkor mindent megtettünk, amit csak megtehettünk.

És még ma is sokszor azon kapom magam, hogy egy-egy helyzetben önkéntelenül ugyanaz jut eszembe:

„Bárcsak itt lenne még a mama… Ő biztosan tudná a választ.” ❤️